Saját alkotásaim
Fájó látni és érezni, hogyan telik el az idő,
hogyan kopnak el az érzékszerveink,
és hogy válik semmivé a jövő.
Miként foszlik szét egykori emlékezetünk,
egykoron biztosak voltunk valamiben,
ma már csak úgy feltételezünk.
Hajdani gyors mozgásunk immáron álom,
valaha lehoztuk volna a csillagokat is,
és most meg nincs, ami ne fájjon.
Fájó látni és érezni, hogy ronccsá lettünk,
és nemsokára a végtelen felé tartunk,
ahogy minden álmunk, s tettünk.
A szépről és a jóról írni nem könnyű feladat,
egy idő óta elkezdtek eltűnni a világból,
és egyre csak gyorsul ez a folyamat.
Az útjukon velük tart a szeretet és a remény,
fogja a batyuját a béke, meg az esély is,
látva, hogy az élet milyen kemény.
Mindőjük helyét igyekszik átvenni a gonosz,
amely a fényt szeretné béklyóba zárni,
és mindent, de mindent eloroz.
A szépről és a jóról írni nem egyszerű dolog,
a lélek róluk álmodik, rájuk vágyakozik,
s ez így lesz, amíg ez a Föld forog.
A lelkünk mélyén sok a titok, ott a rejtekük,
ott bújik meg a sötétség és a ragyogás,
s bizonytalan, mi a helyzetük.
Ott lapul a szeretet, a szerelem és a vágyak,
a csodás álmok, elképzelések, óhajok,
ezek mind a reményre várnak.
Ott bújik meg a bizonytalanság, s a félelem,
a gyanakvás, az óvatosság, a megértés,
és még sok másféle érzelem.
Odajár pihenni minden szavunk és tettünk,
az emlékeink is ott alszanak csendben,
s ott derül ki, mivé is lettünk.
A lelkünk mélyén sok a titok, velünk élnek,
s velünk indulnak majd a végtelen felé,
ahol átadják magukat a fénynek.
Oly sokan várnak reményre, szeretetre, jóra,
igaz ölelésre, megértésre, boldogságra,
és néhány őszinte, kedves szóra.
Oly sokan várnak jobb életre, valami szépre,
arra, hogy a lelkük pihenhessen kicsit,
és örömmel nézhessenek az égre.
Oly sokan várnak bármire, ami segít rajtuk,
ami el tudja hitetni velük, különlegesek,
s amitől varázslatos lesz a napjuk.
Amíg a szív érezni képes, szeretetet, bármit,
addig a lélek sem adja fel, reménykedik,
és bízik benne, el tud érni akármit.
Valóra válthatja az álmait, s a titkos vágyait,
szárnyalhat a széllel, táncolhat a fénnyel,
és kibonthatja a szerelem szárnyait.
Eközben az elme sem alszik, óvatosan figyel,
és a fantáziák földjét járva egyre erősebb,
szentül hiszi, övé lehet majd a siker.
Amíg a szív érezni képes, addig él az ember,
s addig még van esélye egy szebb világra,
amelyet talán ő is alakíthat egyszer.
Mikor búcsút kell intenünk, a lelkünk nem örül,
fáj megválni mindentől, ami a részünké vált,
és a szívünket a szomorúság veszi körül.
Fáj elköszönni a szeretteinktől és a vágyainktól,
a reményeinktől, s a megszokott dolgainktól,
megválni a sokat dédelgetett álmainktól.
Elköszönni a barátainktól, a sok jótól és széptől,
az egészségünktől, az egykori önmagunktól,
s az általunk kialakított sajátságos képtől.
Elbúcsúzni a fájdalomtól és mindenféle rossztól,
a múlttól, a jelentől, az elménk kimerülésétől,
a tisztaságtól, s a reánk lerakódott koszttól.
Mikor búcsút kell intenünk a létnek és a búnak,
minden örömünknek, s a veszteségeinknek,
a szemeink a könnyek tengerében úsznak.
Mennyit bír ki egy lélek, amíg küzd e világon,
mennyiféle terhet, gondot kell elviselnie,
s mi mindent muszáj, hogy kiálljon?
Mennyit bír ki egy szív, amely valóban szeret,
mely zord időkben is a szeretteiért dobog,
s fáj neki, ha értük többet nem tehet?
Mennyit képes elviselni az elme nyomás alatt,
mennyi keserűséget, bánatot, csalódást,
s csoda-e, ha egyben maradt ezalatt?
Mennyit bír ki egy lélek, amíg a végtelenbe ér,
az utazása közben számot vethet a sorssal,
vagy még azalatt is csak retteg és fél?
A szeretet tengerén a lelkek hajói ringanak,
mind kedves szóra, boldogságra várnak,
ott éri őket az alkony és a pirkadat.
Jó ideje kihajóztak már, reményekkel telve,
és igyekeztek begyűjteni az éltető fényt,
az álmaikat, vágyaikat, nem rejtve.
A szeretet tengerén is dühöng néha a vihar,
s olyankor a hullámok igen rémisztőek,
ám jó esetben, ez elülhet igen hamar.
Az érzelmeit mindenki védi, ahogyan tudja,
elrejti a szívében és a lelke legmélyén,
s mások elől mindvégig eldugja.
Néhanap, amikor ragyog a Nap a kék égen,
s a bizalom szellője cirógatja az arcot,
kinyílnak a virágok is a réten.
Az érzelmeit mindenki védi, óvja önmagát,
a lelki sérülésektől és a csalódásoktól,
nyugodtan átaludva az éjszakát.
Másodpercek, percek, órák,
mind a végtelen útját róják.
Sebesen szállnak a széllel,
küzdenek a nyárral, s téllel.
Útjukat nem állhatja semmi,
mindig előre fognak menni.
Adnak örömöt, meg bánatot,
ismerik a galaktikus járatot.
A múlt emléke fennen lebeg,
a jelen szemeink előtt pereg.
A jövő sok kérdőjel, s talány,
az ember ehhez képest parány.
Idő. Sokszor kevés jut belőle,
bárki bármit gondoljon felőle.
Drágább az aranynál, pénznél,
gyorsabb az elménél, fénynél.
Gazdálkodni igen nehéz vele,
a zseb hiába van pénzzel tele.
Mégis elvesztegetik oly sokan,
holott a pillanat nem vár, rohan.
Érzéseket repít szárnyain tova,
ha hibázol sem állhat meg soha.
Érdemtelenekre pazarolni hiba,
efelől nem lehet kétség, sem vita.
