Saját alkotásaim
A szeretet tengerén a lelkek hajói ringanak,
mind kedves szóra, boldogságra várnak,
ott éri őket az alkony és a pirkadat.
Jó ideje kihajóztak már, reményekkel telve,
és igyekeztek begyűjteni az éltető fényt,
az álmaikat, vágyaikat, nem rejtve.
A szeretet tengerén is dühöng néha a vihar,
s olyankor a hullámok igen rémisztőek,
ám jó esetben, ez elülhet igen hamar.
Az érzelmeit mindenki védi, ahogyan tudja,
elrejti a szívében és a lelke legmélyén,
s mások elől mindvégig eldugja.
Néhanap, amikor ragyog a Nap a kék égen,
s a bizalom szellője cirógatja az arcot,
kinyílnak a virágok is a réten.
Az érzelmeit mindenki védi, óvja önmagát,
a lelki sérülésektől és a csalódásoktól,
nyugodtan átaludva az éjszakát.
Másodpercek, percek, órák,
mind a végtelen útját róják.
Sebesen szállnak a széllel,
küzdenek a nyárral, s téllel.
Útjukat nem állhatja semmi,
mindig előre fognak menni.
Adnak örömöt, meg bánatot,
ismerik a galaktikus járatot.
A múlt emléke fennen lebeg,
a jelen szemeink előtt pereg.
A jövő sok kérdőjel, s talány,
az ember ehhez képest parány.
Idő. Sokszor kevés jut belőle,
bárki bármit gondoljon felőle.
Drágább az aranynál, pénznél,
gyorsabb az elménél, fénynél.
Gazdálkodni igen nehéz vele,
a zseb hiába van pénzzel tele.
Mégis elvesztegetik oly sokan,
holott a pillanat nem vár, rohan.
Érzéseket repít szárnyain tova,
ha hibázol sem állhat meg soha.
Érdemtelenekre pazarolni hiba,
efelől nem lehet kétség, sem vita.
Egy életet összefoglalni nem könnyű sohasem,
beszélni róla nehéz, a lélek őrzi a titkokat,
és csak az számít, mi van odabent.
Egy életet összefoglalni nem is mindig sikerül,
főképpen, ha az elme önmagába zárkózik,
s hogy úgy mire képes, talán kiderül.
Az emberi jóság valakiben vagy van, vagy nincs,
valaki vagy képes igaz érzésekre és szeretetre,
vagy a mélybe jut, ahonnan visszaút nincs.
Az emberi jóság velünk születik és velünk is hal,
nem lehet megvenni, megvásárolni, ellopni,
s ameddig létezik, az arcokra mosolyt csal.
Mire a lelkünk eléri a fényt, rengeteget szenved,
és mialatt számtalan megpróbáltatást él túl,
megtanulja, jó, ha a jóságából nem enged.
Ha nem enged a rossznak, torznak, s gonosznak,
hitványnak, becstelennek, eleve romlottnak,
és nem hisz semmiféle hazug bolondnak.
Mire a lelkünk eléri a fényt, igen sokat tanulhat,
megtanulhatja, mi az igazság, mi is a valóság,
és többek között azt, miképpen javulhat.
Akit nem érintenek meg a szívből jövő érzések,
és akinek egyáltalán nem számít semmi,
abban nem merülnek fel kérdések.
Kérdések az igazságról, a valóságról és a hitről,
a lélek érzékenységéről, az álmok erejéről,
mindezeket nem ismeri, csak viccből.
Akit nem érintenek meg a szegények kiáltásai,
a népe sikolya, s a hazája hörgő könyörgése,
nos, neki sem lesznek majd kiváltságai.
Az érzelmi gazdagság csupán kevesek ismérve,
mivel ahhoz tiszta és becsületes lélek kell,
s nem könnyű felérni az élet e szintjére.
Nem könnyű ragyogni a sötétség időszakában,
s nem könnyű tiszta levegőhöz sem jutni,
a fojtogató levegőtlenség pillanatában.
Az érzelmi gazdagság, mint a fehér holló, ritka,
ugyanis ahhoz őszinte szívre van szükség,
s valódi önzetlenségre, ez az igazi titka.
Az emlékeinket lassan belepi majd az időnek pora,
és hiába reméljük, hogy velünk maradnak,
sokszor eltűnnek a semmibe, tova.
Az érzéseink is velük tartanak, s elhagynak minket,
búcsút intenek, huncutul hátrakacsintanak,
és nem fogják meg többé a kilincset.
Az emlékeinket lassan belepi az a jótékony homály,
amely eltakarja a fájdalmakat, bánatokat is,
s mindezen nem segít a lelki ispotály.
Az eddigi életünk lassan lejár, másikra vágyunk,
immáron a Nap sem éltethet minket örökké,
és sóhajtunk, amikor elköszön az álmunk.
Mindaz, mit elértünk, semmivé válik oly hamar,
úgy tűnik, az erőfeszítéseink válasz nélküliek,
és ami megmarad számunkra, az fanyar.
Az emlékeink elmosódnak, a homályba vesznek,
az érzéseink eltompulnak, a fényük kialszik,
és valamennyien az enyészeté lesznek.
Egykori szerelmeink, barátságaink tovaszállnak,
a családunk iránti szeretet is búcsút integet,
s nem tud ellenállni az idő rohamának.
Az eddigi életünk lassan lejár, bekacsint az éjjel,
mosolyogva simogatja meg a fáradt lelkeket,
s a szívek mélyén a Hold néz már széjjel.
