Saját alkotásaim
Az élet nem sűrűn cirógatja meg az emberek lelkét,
és nem mosolyog kedvesen reájuk gyakorta,
viszont sokaknak megnehezíti a tervét.
A tervét, mely a szép álmokról, a vágyakról szólnak,
egy csodásabb, élhetőbb világról, a szeretetről,
és sajna nem ad sok teret, semmiféle jónak.
Az élet nem sűrűn cirógatja az elesettet, a gyengét,
nem segíti a beteget, a szegényt, a kisembert,
és bizony sokszor beléjük mártja a pengét.
Csoda szép az őszi táj, mindenfelé nyugalom honol,
a lenyugvó Nap lekacsint a Földre lefekvés előtt,
kellemes melegét érzik a fák és minden bokor.
Az állatvilág is békésebb, még gyűjtögetnek a télre,
az utódaik immár a saját életüket kezdték élni,
és ők, most maguknak tesznek élelmet félre.
Csoda szép az őszi táj, színpompába öltözik a világ,
s miközben az égen bárányfelhők játszadoznak,
alant a rovarokat eteti a sok gyönyörű virág.
Amikor már minden fáj, akkor csak szenved az ember,
nem képes meglátni sem a szépséget, sem a jót,
és hiszi, hogy ő már senkinek nem kell.
Leélte az életét, dolgozott sokat, kitartóan, becsülettel,
szerette, imádta a családját, a barátait, ismerőseit,
s bármit megtett volna értük, hevülettel.
Amikor már minden fáj, a türelem nem létezhet többé,
minden vágy és álom, amely eddig reményt adott,
oly hirtelen vált semmivé, szürke köddé.
Érdemes ragaszkodni valamihez, ha az már nem jó,
legyen az bármi, az életvitel, vagy a megszokás,
és miért van az, hogy másról nem lehet szó?
Biztos, hogy annyira tökéletes volt ez idáig minden,
annyira, hogy foggal-körömmel védeni kellene,
s létezne, hogy jobb lehetőség már nincsen?
Érdemes ragaszkodni valamihez, akkor is, ha rossz,
ha csak szenvedésből állnak ki a mindennapok,
s ha mindez, egy soha véget nem érő hossz?
Virágos rétről dalolnak a madarak, egy csodás tájról,
s miközben a Nap még szórja alkonyi aranyát,
ők csicseregve köszönnek el a nyártól.
Virágos rétről dalolnak a madarak, szeretnek itt élni,
szeretik a magyar tájat és szeretik ezt a hazát,
ide vágynak minden évben visszatérni.
Mi végre is jöttünk a világra és vajon mi végre élünk,
mi lehet az értelme egyáltalán a létezésünknek,
s mi az oka annak, hogy állandóan félünk?
Hogyan válhatott az ismert világ urává az emberi faj,
s miként hihette el magáról, hogy ő a világ közepe,
miközben maga a léte is, iszonyúan nagy baj?
Miért tűri el a nép, hogy az elit bármit megtehessen,
bármit elérjen, megkaphasson, s uralkodhasson,
és minden jóravaló embert megvethessen?
Meddig elviselhetőek a háborúk, a pusztítások sora,
az igazságtalanság, a kegyetlenség, s a gonoszság,
meglehet, hogy ennek nem lesz vége soha?
Miféle dolog eltűrni a sok megaláztatást, a szégyent,
mindazt, ami csak szenvedést okoz és meggyaláz,
s igyekszik elfeledtetni az elképzelt édent?
Mi végre is jöttünk a világra, mi értelme a létünknek,
erre születtünk, szenvedésre, kiszolgáltatottságra,
ez megfelel nekünk, az érzékeny lényünknek?
Esténként a tisztáson feltűnik a remény lámpája,
a benne lévő gyertya lángja varázserővel bír,
és új lehetőséget kínál az élővilág számára.
Egy csodásabb jövőt, egy szebb, békésebb világot,
élhetőbb életet és sokkalta több szeretetet,
tiszta levegőt, erdőt, mezőt, sok virágot.
Ez a lámpa magához vonzza a jóra vágyó lelkeket,
akik apró fényekként jelennek meg körülötte,
és érzik, számukra az éj csodát rejteget.
Esténként a tisztáson felvillannak az apró fények,
mint milliónyi drágakő, oly ékesen ragyognak,
s eközben békésen alszanak az erdei lények.
Nem csupán fegyverekkel ölnek, más módok is vannak,
irányított időjárás és hőség, amely a termést kiégeti,
s egyre több teher, amiket az emberekre raknak.
Hazugságok, amelyekkel mérgezik az elmét és az életet,
mikkel gyűlöletet szítanak, egymás ellen fordítanak,
s melyekkel eltitkolják az igazságot, a lényeget.
Mérgek, miket be akarnak adni erőszakkal, bármi áron,
és amikkel alaposan megritkíthatják az emberiséget,
s a maradékot úgy tartják, mint a kutyát láncon.
Nem csupán fegyverekkel ölnek, az értelmet is megölik,
hisz az a sötét erők számára túlontúl veszélyes lehet,
és éppen ezért, már a kisgyermekkorban kiölik.
Aki harc nélkül feladja, az elpusztul remény nélkül,
ha nem küzd meg a szabadságáért, s az életéért,
semmiféle kegyelmet nem is érdemel végül.
Aki harc nélkül feladja, az a saját sírját meg is ássa,
önmaga okozza a végzetét, mert gyáván térdel,
és mindeközben a lelkét a szégyen rágja.
Aki harc nélkül feladja, az elveszít mindent, örökre,
s az utolsó percben jön rá, hogy a népe is így jár,
még él, de már keselyűk köröznek fölötte.
Káoszt teremteni könnyű, csak uszítás szükséges hozzá,
no meg rengeteg hazugság, ármány és fondorlat,
s nincs, ami a békés életet visszahozná.
Akik a káoszt létrehozzák, azok uralni akarják a világot,
sőt, már rég uralják is a megtévesztés leple alatt,
s úgy eltapossák, mint egy apró virágot.
Káoszt teremteni könnyű, hiszen felpaprikázható bárki,
és az emberek igen fogékonyak az álságos tanokra,
a zűrzavarból viszont nehéz kiutat találni.
