Saját alkotásaim
Mennyi lehetőséget mulasztunk el életünk során,
mennyi esélyt, mennyi szerelmet, mennyi jót,
félénkségünk és bizonytalanságunk okán.
Milyen sok dologba bele sem merünk fogni soha,
s bár képesek vagyunk igen szépeket álmodni,
mikor felébredünk, mindezek eltűnnek tova.
Mennyi lehetőséget fúj el előlünk a sorsunk szele,
s mennyi vágyunk marad csupán vágy, örökre,
miközben a lelkünk keserűséggel lesz tele.
A félénk kis vízcsepp elsőként ugrott le a mélybe,
és elsőként hagyta el a nagy, sötét felhőjét,
ám egyedül volt, s ezt nem vette észre.
Amikor elérte a talajt, megütődött, de keményen,
e rideg világ igencsak megrémítette a lelkét,
hisz itt minden félelmetes a szemében.
Amíg rettegett csendben, indultak utána a társai,
akik úgy jártak, mint ő, ám összefogtak vele,
s onnantól nem kellett picinek látszani.
Immáron pocsolyát alkottak és hamarosan tavat,
elképesztő mennyiségben jött az utánpótlás,
és erre bizony nem létezhettek szavak.
A félénk kis vízcsepp megértette, reményt adott,
reményt az életre, egy jobb, egy szebb világra,
s maga után egy zöldellő mezőt hagyott.
Mikor már késő, sokszor akkor éled a szív,
akkor döbben rá, hogy mennyire szeret,
és önmagával kegyetlen csatát vív.
Nehezen ismeri be, de tudja, hogy hibázott,
érzi a tévedését és a bizonytalanságot,
s rájön, eddig feleslegesen vitázott.
Figyelmen kívül hagyta a valódi érzéseket,
elhessegette a varázslatot és a vágyait,
s csupán félve tett fel kérdéseket.
Bizonytalanul mozdult meg, amikor kellett,
s nem hitte el, hogy neki is sikerülhet,
ám sajna a félénkségéből ez tellett.
Mikor más késő, s mikor látszólag elbukott,
és úgy tűnik a számára nincs bocsánat,
rájön, a másik szívéig végül eljutott.
