Saját alkotásaim
Az igazi boldogság nagy hiánycikk ezen a világon,
lenne rá igény, de a készlet egyre csak gyérül,
és igen nehéz változtatni ezen a hiányon.
Az igazi boldogság nagy hiánycikk, túlontúl kevés,
pedig meg tudja szépíteni magát, az életet is,
és fontos a léleknek, mint egy jó ivás, evés.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, talán végleg,
elköszönnek az emberektől és búcsút intenek,
a világon sokan, ezután nélkülük élnek.
Belefáradtak a sok rosszba, megunták azt, ami folyik,
mindenfelé sérült, megtört és szakadt lelkek,
s köröttük lassan, a levegő is elfogyik.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, lehet örökre,
fájdalmas sebeket szereztek, amíg küzdöttek,
s lassan a világ is búcsúzik, hörögve.
Amikor a sötétség irányítja a fényt, abból jó nem lehet,
ahogy abból sem, ha gyilkosok uralják eme világot,
és a hóhérok bárdja, csak fejvesztéshez vezet.
Az emberek fel sem fogják és el sem hiszik a valóságot,
elvannak a maguk kis álomvilágában, s rettegnek,
nem tudják levetkőzni az emberi gyarlóságot.
Amikor a sötétség irányítja a fényt, elköszön a remény,
nem bírja tovább elviselni a rengeteg ostobaságot,
és azután nem süt ki a Nap, a szabadság egén.
Könnyű két kézzel szórni a mások pénzét, de mennyire,
ilyen módon teszik tönkre a normális életet, létet,
s a kegyetlenségért sem mennek messzire.
Mindazon javakat, amelyeket megkeresnek az emberek,
nem gyógyításra, tanításra, vagy közjóra fordítják,
persze adókból, háborúkból van rengeteg.
Eltiporják a szabadságot, béklyóban tartják az értelmet,
eltitkolják mindazt, amiről a népnek tudnia kellene,
és lesöpörnek minden igazságot, sérelmet.
Szándékosan káoszba ölik a világot, hogy uralni tudják,
és nem nyugszanak addig, amíg a célt el nem érik,
s míg a koporsófedelet, a világra nem csukják.
Könnyű két kézzel szórni a mások pénzét a sok rosszra,
és lerombolni az eddig megszokott életszínvonalat,
rabláncot téve a lelkekre, örök élethosszra.
Miféle gonosz világban is élünk, miféle mocsokban,
ahol az igazság bűn és az értelem a végét járja,
a becsület pedig szétzúzva, s romokban?
Milyen világ az, amelyikben a szeretet nem számít,
amelyikben csakis az érdekek élik a világukat,
és melyikben a sötétség ereje elcsábít?
Mennyire torz az a valóság, mely kizárólag látszat,
a szemfényvesztés mindennapos, a hit is hamis,
s amelyben a szellő érintése is fájhat?
Hogyan lehet a kegyetlenség ennyire erős, gyilkos,
az ármány miként manipulálhat ily könnyedén,
s miért lehet a közérdek, annyira titkos?
Miért ilyen könnyű uralni az embereket, a népeket,
befolyásolni a gondolatokat, az érzelmek sorát,
s elferdíteni mindent, főleg a tényeket?
Miféle gonosz világban is élünk, micsoda torz álom,
és miféle fintora a létnek mindaz, ami történik,
kinek a számára lenne ez, egy vágyálom?
Ez immár a halál világa, kegyetlen, gonosz és sötét,
zsarnoki, gyilkos, elnyomó, mindent pusztító,
amelyben szűkre szabták, az elitek körét.
Ez immár a halál világa, ahol az élet esélye csekély,
minden perc szenvedés, rákos daganat, fekély,
és percről-percre, egyre csak nő a veszély.
A rengeteg eső sem tudja elmosni a világnak szemetét,
és hiába van számtalan tiszta vizű patak, s folyó,
külön, egyik sem tudja megmutatni az erejét.
A szenny és a mocsok oly mértékben belepte a Földet,
hogy szinte alig lehet ép, érintetlen területre lelni,
a szutyok rég befedte a legtöbb hegyet, völgyet.
A rengeteg eső sem tudja elmosni az időknek a koszát,
már annyira beleivódott a legapróbb atomokba is,
s emiatt, rendkívül nehéz eltüntetni a nyomát.
Nem a jó dolgokat kell megszüntetni, hanem a rosszat,
és legfőképpen azok kiváltó okait és kitalálóit,
kik a pokolban égjenek, időtlen hosszat.
Nem a jó dolgokat kell megszüntetni, nem, az őrületet,
a tébolyt, a hiszékenységet, az állandó félelmet,
és a gonoszt imádó, elvakult csődületet.
Mi értelme lenne mássá válni, mint akik vagyunk,
és ha netán valaki nem fogad el így minket,
annak jelentene bármit is a szavunk?
Miért szeretnénk mindig a mások kedvében járni,
és mi a jó abban, ha engedelmesen játszunk,
talán azt hisszük, az nem fog fájni?
Hogyan befolyásolhatja lelkünket ez a sötét világ,
s hogyan hagyhatjuk, azt a rengeteg rosszat,
miért nem tűnnek fel, a csúf hibák?
Miképpen süllyedhettünk ilyen mélyre és miként,
észszerű dolog feladni önmagunkat végleg,
feladni a normalitást, mint igényt?
Mi értelme lenne mássá válni, mint akik lehetünk,
nem azért születtünk, hogy egyediek legyünk,
s csupán ennyi lenne a szerepünk?
Addig egyen és igyon az ember, amíg még teheti,
és amíg még adódik rá bármiféle esélye is,
mielőtt a gonosz, végleg el nem temeti.
Addig egyen, amíg van számára tisztességes étel,
szarvasmarha, sertés, kacsa, liba, vagy tyúk,
és nem rovarcomb lesz, az igazi főétel.
A pulyka, a hal, a zöldségek, a gyümölcsök is jók,
s megannyi finom étek, amelyet elkészíthet,
a műhúsra ne pazaroljon időt, sem szót.
Addig egyen és igyon az ember, míg életben van,
érzi az ízeket, a zamatokat és az aromákat,
ezekről nem szól, semmilyen sötét tan.
