Saját alkotásaim
Milliónyi gyertyaláng lobban egyszerre a temetőben,
a sírok körül emberek állnak, búsan, szomorúan,
és néma, fájó gyász érződik a levegőben.
Milliónyi gyertyaláng, mint fénylő és parányi lelkek,
ezen az estén virágok szirmain játszanak a fények,
s most, egy időre, az élők is békére lelnek.
Egy temető a világ, a lelkek sötét temetője,
amely fogva tart és nem enged el soha,
s végül elfogy mindenki levegője.
Magába temet jót, szépet, álmot és vágyat,
esélyt, reményt, szeretetet, nyugalmat,
békességet, a létnek fordítva hátat.
Egy temető a világ, mely fogva tart örökre,
nincs kiút és lehetetlen a menekvés is,
így semmi ok nem lehet az örömre.
Tele a temető olyanokkal, kik a csodában hittek,
akik elhitték, hogy csak jót akarnak nekik,
és akiket folyamatosan tévútra vittek.
Akik elfogadták az ármányos, hitegető szavakat,
s akik gondolkodás nélkül fejet hajtottak,
és feláldozták valamennyi javukat.
Akik parancsszóra megtagadták az addigi életük,
elhidegültek a családjuktól és a barátaiktól,
s már maguk sem tudták, mi az érdekük.
Tele a temető azokkal, kik szerették ezt a világot,
akiket örömmel töltött el számtalan pillanat,
s akik most a sírjukra várják a virágot.
A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,
nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,
s ennek a levét minden ember issza.
Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,
eltapossák az igazság, a méltóság érzését,
s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.
Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,
megtipornak minden felnőttet, gyermeket,
s rettegésbe fojtják az összes reggelt.
Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,
nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,
s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.
Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,
s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,
a hős elődök a sírjaikban forognak.
A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,
az emberiség nem tesz semmit önmagáért,
s ilyetén a remény is sírba száll végül.
Minek a pénz, ha nem lehet semmit kapni érte,
s ha elzárják az emberek elől az élelmet is,
ezáltal bizonytalanságot hozva a népre?
Mire megy a pénzével bárki, ha értéke nincsen,
s hiába tudott felhalmozni belőle kazalnyit,
semmit nem kap az egykori kincsen?
Van olyan, aki szerint a pénz mégiscsak ehető,
és az arany, a gyémántok hatalmat adnak,
közben hiszékenyekkel tele a temető?
Ki az, ki inkább válassza az olajat, mint a vizet,
és kínzó szomjazás esetén mohón azt issza,
azután pedig majd az életével fizet?
Minek a pénz, ha csak papír marad nemsokára,
és még a tűzgyújtásra sem lesz használható,
e folyamatot az emberiség megbocsátja?
Búcsúzhatunk az eddigi, megszokott életünktől,
a régóta dédelgetett álmainktól, vágyainktól,
s elköszönhetünk igen sok készletünktől.
Mindhiába gyűjtöttünk össze különféle javakat,
és hiába igyekeztünk valami szépet, jót tenni,
sajnos elhittük a hazug, alattomos szavakat.
Mostanra nagyot fordult a világ, beborult az ég,
villámok cikáznak felettünk, s vihar dühöng,
a reményeink sokasága a gonosz tüzén ég.
Búcsúzhatunk az élővilágtól, mérgező a levegő,
sorban eltávoznak közülünk kiket szerettünk,
s nekünk sem marad más, csak a temető.
Hazugságfolyam árad a vizekben, a levegőben,
átjárja a legapróbb pólusokat is világszerte,
s az eredményessége látszik a temetőben.
Sötét cseppjein gazdagodnak a réten a gyomok,
s híznak a leveleik és vastagodnak a száraik,
miközben a élővilág nagyja a sírban forog.
Szent nedűként isszák e bűzös nedvet a férgek,
meg is látszik a gyarapodó testtömegükön,
s nem lesz remény, ha még sokáig élnek.
Megfullad a szeretet és vele pusztul a jó maga,
az értelem gyáván kushad és félve retteg,
s ha nem küzdenek véget is ért a csata.
Hazugságfolyam árad, s gyilkol bármerre is jár,
nem kímél egyetlen életet sem, s nem is fog,
és a fájdalomból a hű híveinek is kijár.
Gyertyafények tánca villódzik a sötétben,
kecsesen hajladoznak az esti szellőben,
s mindannyiuk igencsak törékeny.
Hűvös szellő simogatja az apró lángokat,
melyek igyekeznek túlélni a sötétséget,
s valamennyi múltidézésre hívogat.
A temető megtelik az emlékezők hadával,
kik szívük fájó sebeit hozták magukkal,
s szembesülnek az elmúlás bajával.
Sok arcon könnycseppek csillannak újra,
lassan folyamot képeznek lefelé tartva,
s az itt lévőket megérinti a halál búja.
Gyertyafények tánca, s érzések sokasága,
betölti az estét az igazi, tiszta szeretet,
s a rossz elsüllyed az idő mocsarába.
Színes őszi falevelek pompáznak az úton,
halkan roppan az avar a cipőtalpak alatt,
és közben az ember mereng a múlton.
A múlton, amikor még vidám volt az élet,
mikor sokkal több szeretet áradt szerte,
és mikor nem rettegett minden lélek.
Felidéződnek az egykori örömteli percek,
az eltávozott családtagok tettei, szólásai,
és a szívek ismét emlékekkel teltek.
Szomorú könnycseppek indulnak útjukra,
a napfény csillog a szemek tengerében,
s lecsordogálnak a pillákon túljutva.
Szellő suhan át a számtalan sírhant fölött,
és megcirógatja a friss virágok szirmait,
miközben varjú károg az ágak között.
A temetőben emlékek milliói várakoznak,
itt megállt az idő, a végtelen elérkezett,
s a bokrokban cinegék játszadoznak.
Színes őszi falevelek és a lenyugvó Nap,
leszállt az este, gyertyafények gyúltak,
aki itt pihen, az szabad, már nem rab.
Ki a temetőben fekszik, az nyugalomban él,
már soha többé, semmikor, senkitől sem fél.
Nem uralják gonosz, sötét, zsarnoki vágyak,
s nincsenek megfigyelők, akik utána járnak.
Nem érez fájdalmat, gondok nem kínozzák,
hiszen életében oly sokszor, eleget kínozták.
Folyvást zsarolták és elnyomásban tartották,
az önfeladásba és öngyilkosságba hajtották.
Rettegésben élte le az élete utolsó szakaszát,
belebeszéltek mindenféle szörnyű nyavalyát.
Elhitették vele, hogy fertőz minden percben,
hiszen ez volt előre leírva a jótékony tervben.
Kényszer hatására beadatta magába a mérget,
ezáltal remélte, szerez még néhány szép évet.
Azonban csupán kínokat kapott, s megvetést,
és végtelennek tűnő, s iszonyatos szenvedést.
Ki a temetőben fekszik, egy békés úton halad,
emléke a szerettei szívében örökre megmarad.
Eme úton immáron nem érheti sértés, sérelem,
ami vár reá, az egy nyugodt és békés végtelen.
