Saját alkotásaim
A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, a kezdetek óta,
egyre gyötrőbb a szorítás, s egyre kevesebb a remény,
hamarosan leketyeg majd, az a bizonyos óra.
A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, s fogy a levegő,
amennyiben nem sikerül megszabadulni a szorítástól,
igen gyorsan megtelik majd, az összes temető.
Milliónyi gyertyaláng lobban egyszerre a temetőben,
a sírok körül emberek állnak, búsan, szomorúan,
és néma, fájó gyász érződik a levegőben.
Milliónyi gyertyaláng, mint fénylő és parányi lelkek,
ezen az estén virágok szirmain játszanak a fények,
s most, egy időre, az élők is békére lelnek.
Egy temető a világ, a lelkek sötét temetője,
amely fogva tart és nem enged el soha,
s végül elfogy mindenki levegője.
Magába temet jót, szépet, álmot és vágyat,
esélyt, reményt, szeretetet, nyugalmat,
békességet, a létnek fordítva hátat.
Egy temető a világ, mely fogva tart örökre,
nincs kiút és lehetetlen a menekvés is,
így semmi ok nem lehet az örömre.
Tele a temető olyanokkal, kik a csodában hittek,
akik elhitték, hogy csak jót akarnak nekik,
és akiket folyamatosan tévútra vittek.
Akik elfogadták az ármányos, hitegető szavakat,
s akik gondolkodás nélkül fejet hajtottak,
és feláldozták valamennyi javukat.
Akik parancsszóra megtagadták az addigi életük,
elhidegültek a családjuktól és a barátaiktól,
s már maguk sem tudták, mi az érdekük.
Tele a temető azokkal, kik szerették ezt a világot,
akiket örömmel töltött el számtalan pillanat,
s akik most a sírjukra várják a virágot.
A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,
nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,
s ennek a levét minden ember issza.
Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,
eltapossák az igazság, a méltóság érzését,
s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.
Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,
megtipornak minden felnőttet, gyermeket,
s rettegésbe fojtják az összes reggelt.
Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,
nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,
s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.
Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,
s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,
a hős elődök a sírjaikban forognak.
A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,
az emberiség nem tesz semmit önmagáért,
s ilyetén a remény is sírba száll végül.
Minek a pénz, ha nem lehet semmit kapni érte,
s ha elzárják az emberek elől az élelmet is,
ezáltal bizonytalanságot hozva a népre?
Mire megy a pénzével bárki, ha értéke nincsen,
s hiába tudott felhalmozni belőle kazalnyit,
semmit nem kap az egykori kincsen?
Van olyan, aki szerint a pénz mégiscsak ehető,
és az arany, a gyémántok hatalmat adnak,
közben hiszékenyekkel tele a temető?
Ki az, ki inkább válassza az olajat, mint a vizet,
és kínzó szomjazás esetén mohón azt issza,
azután pedig majd az életével fizet?
Minek a pénz, ha csak papír marad nemsokára,
és még a tűzgyújtásra sem lesz használható,
e folyamatot az emberiség megbocsátja?
Búcsúzhatunk az eddigi, megszokott életünktől,
a régóta dédelgetett álmainktól, vágyainktól,
s elköszönhetünk igen sok készletünktől.
Mindhiába gyűjtöttünk össze különféle javakat,
és hiába igyekeztünk valami szépet, jót tenni,
sajnos elhittük a hazug, alattomos szavakat.
Mostanra nagyot fordult a világ, beborult az ég,
villámok cikáznak felettünk, s vihar dühöng,
a reményeink sokasága a gonosz tüzén ég.
Búcsúzhatunk az élővilágtól, mérgező a levegő,
sorban eltávoznak közülünk kiket szerettünk,
s nekünk sem marad más, csak a temető.
Hazugságfolyam árad a vizekben, a levegőben,
átjárja a legapróbb pólusokat is világszerte,
s az eredményessége látszik a temetőben.
Sötét cseppjein gazdagodnak a réten a gyomok,
s híznak a leveleik és vastagodnak a száraik,
miközben a élővilág nagyja a sírban forog.
Szent nedűként isszák e bűzös nedvet a férgek,
meg is látszik a gyarapodó testtömegükön,
s nem lesz remény, ha még sokáig élnek.
Megfullad a szeretet és vele pusztul a jó maga,
az értelem gyáván kushad és félve retteg,
s ha nem küzdenek véget is ért a csata.
Hazugságfolyam árad, s gyilkol bármerre is jár,
nem kímél egyetlen életet sem, s nem is fog,
és a fájdalomból a hű híveinek is kijár.
Gyertyafények tánca villódzik a sötétben,
kecsesen hajladoznak az esti szellőben,
s mindannyiuk igencsak törékeny.
Hűvös szellő simogatja az apró lángokat,
melyek igyekeznek túlélni a sötétséget,
s valamennyi múltidézésre hívogat.
A temető megtelik az emlékezők hadával,
kik szívük fájó sebeit hozták magukkal,
s szembesülnek az elmúlás bajával.
Sok arcon könnycseppek csillannak újra,
lassan folyamot képeznek lefelé tartva,
s az itt lévőket megérinti a halál búja.
Gyertyafények tánca, s érzések sokasága,
betölti az estét az igazi, tiszta szeretet,
s a rossz elsüllyed az idő mocsarába.
Színes őszi falevelek pompáznak az úton,
halkan roppan az avar a cipőtalpak alatt,
és közben az ember mereng a múlton.
A múlton, amikor még vidám volt az élet,
mikor sokkal több szeretet áradt szerte,
és mikor nem rettegett minden lélek.
Felidéződnek az egykori örömteli percek,
az eltávozott családtagok tettei, szólásai,
és a szívek ismét emlékekkel teltek.
Szomorú könnycseppek indulnak útjukra,
a napfény csillog a szemek tengerében,
s lecsordogálnak a pillákon túljutva.
Szellő suhan át a számtalan sírhant fölött,
és megcirógatja a friss virágok szirmait,
miközben varjú károg az ágak között.
A temetőben emlékek milliói várakoznak,
itt megállt az idő, a végtelen elérkezett,
s a bokrokban cinegék játszadoznak.
Színes őszi falevelek és a lenyugvó Nap,
leszállt az este, gyertyafények gyúltak,
aki itt pihen, az szabad, már nem rab.
