Saját alkotásaim
Amikor tétlenül nézzük, hová visz a sorsunk,
s az ujjunkat sem mozdítjuk magunkért,
nem számít, végül miket is mondunk.
Nem számít miről álmodunk, mire vágyunk,
miket óhajtunk és mi is okozna örömöt,
kizárólag a fantáziánkkal játszunk.
Amikor tétlenül nézzük, hogy mi lesz velünk,
s félelmünkben gondolkozni sem merünk,
persze, hogy emiatt sokat fáj a fejünk.
Az emberek mindig félnek és fájón remélnek,
s miközben már nem urai önmaguknak,
önnön okosságukról beszélnek.
Hiszik, hogy valakik és a véleményük számít,
s nélkülük ez a világ nem is működhetne,
miközben a sötétség deleje csábít.
Hiszik, hogy mind igaz, amit naponta látnak,
és amit hallanak, az csakis valóság lehet,
akkor is, ha ez mindőjüknek fájhat.
Az emberek mindig félnek, ám ez az ő bajuk,
de maguknak köszönhetik eme helyzetet,
hiszen elhitték, ér valamit a szavuk.
Az igazságot belátni nehezebb, mint tagadni,
és sokkal könnyebb becsukni a szemeket,
mint mindenkor embernek maradni.
Könnyebb félrenézni és az álomvilágban élni,
és könnyebb elutasítani a valóság létét is,
hisz sokkal egyszerűbb rettegni, s félni.
Az igazságot belátni nehéz, igen súlyos teher,
amit cipelni a lélek számára fájón keserű,
ám önnön lelkéért mindenki maga felel.
Aki útmutatások nélkül nem képes élni,
és nem is fogja fel, mi zajlik körötte,
az egyet tud majd, rettegni, félni.
Megrezzen, ha fúj a szél, ha kisüt a Nap,
ha elkezd esni az eső és mennydörög,
a legkisebb neszre is a szívéhez kap.
Aki útmutatások nélkül egy nagy senki,
és nincs egy egyszerű gondolata sem,
az még önmagáért is képtelen tenni.
Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,
fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,
és sok életet végleg lerombol.
Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,
megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,
és eltakarja a Napot is, szegényt.
Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,
a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,
és ez marad az utódokra jussul.
Milyen csodás ez a világ, telis-tele szépséggel,
ármánnyal, gonoszsággal, hazugsággal,
és háborúval, no meg rémséggel.
Jóindulattal, egóval, gyűlölettel, megvetéssel,
irigységgel, kapzsisággal, minden rosszal,
és lelkeket pusztító szenvedéssel.
Hamissággal, árulással, dühvel és butasággal,
megvetéssel, lenézéssel, lekicsinyléssel,
bájolgással, erőteljes tunyasággal.
Milyen csodás ez a világ, szeretet és örömteli,
izzón békétlen, reménytelen, esélytelen,
s mindezt csak magának köszönheti.
Mind kiszolgáltatottak vagyunk, amíg élünk,
amíg hordozzuk a saját terheink súlyát,
s amíg csakis rettegünk és félünk.
Amíg elhisszük, hogy nekünk más nem is jár,
és soha nem karol fel minket a remény,
addig biz az élet minden perce fáj.
Mind kiszolgáltatottak vagyunk, ha hagyjuk,
ha nem küzdünk és nem is ütünk vissza,
akkor a végzetünket meg is kapjuk.
A világ hazugságokra épül, a legelejétől kezdve,
becstelenek, ármánykodók formálják azóta,
csapásokat mérve a lélekre és a testre.
Már az alapjában is sok a törött és selejt anyag,
éppen ezért eme világ bármikor összedőlhet,
hiszen az építői legtöbbje igen hanyag.
A világ hazugságokra épül és amiatt pusztul el,
káosz, zűrzavar, rettegés kíséri hanyatlását,
a romjai között, nyugalmat senki nem lel.
A hiénák királynője élvezi a zsarnoki uralmát,
és lekenyerezve a hozzá közelebb állókat,
húscafatokkal biztosítja a hatalmát.
A többi hiéna lényegtelen, ők csupán szolgák,
örüljenek, hogy egyáltalán még élhetnek,
és elvárja, tegye mindőjük a dolgát.
Sikeresen vadásszanak, vagy gyűjtsék a dögöt,
s ha netán szerencsésen élelemhez jutnak,
ő nem habozik, üvölti, máris jövök.
Hisztérikus kacagása megrémíti az élővilágot,
félelmet és rettegést szül amerre csak jár,
ám ettől még nem nyer bizonyosságot.
Bizonyosságot afelől, nincs igazán veszélyben,
az ellene lázadó hiénák még kissé gyengék,
de lesújt majd rájuk, nagyon keményen.
A hiénák királynője félti és védelmezi trónját,
kész ölni, gyilkolni, s alakoskodni is érte,
egyelőre örül, mivel túlélte a próbát.
A növények néma sikolya nem ráz meg senkit,
mivel a fülnek nem hallható és nem zavaró,
így az embereknek ez nem jelent semmit.
Eközben a szerencsétlen növény fél és reszket,
látja, hogy letépik a rokona leveleit, ágait,
s ő eközben végig tehetetlenül szenved.
Amikor pedig rá kerül a sor, hiszi, eljött a vég,
érzi a bántalmazó kezeket, kínzó fájdalmat,
és rettegve könyörög, hagyják élni még.
A növények néma sikolya mindig az is marad,
néma, mely nem rengeti meg eme világot,
e világot, amely a pusztulás felé halad.
