Saját alkotásaim
Egyre csak gyűlik a söpredék az asztal körül,
amelyen csak a színhúsokkal dolgoznak,
és ennek a hulladék soha nem örül.
Hisz a hulladék is szeretne minőséggé válni,
erről álmodott, s álmodozik a legelejétől,
ám erre alkalmatlan, ezt be kell látni.
Egyre csak gyűlik a söpredék és telik az idő,
a munka végeztével kezdődik a takarítás,
a söpredéknek immár nem lesz jövő.
Életünk nagy része munka, teher és szenvedés,
megfelelni akarás, jó pofizás, fejet hajtás,
engedelmesség és gyakori tettetés.
Vajmi kevés az öröm, a vidámság, a boldogság,
az igaz szeretet, a felhőtlen kacaj, a mosoly,
pedig a lélek sebeire, ez az orvosság.
Életünk nagy része küzdelem, bizony a halálig,
és nagyon fáj beismerni a gyengeségeinket,
ha a szívünkben igazság nem tanyázik.
A legrosszabb napszak, a reggel, mikor ébreszt az óra,
s álmatagon, félkábán, keserűen ébred az ember,
tudván, hogy nem számíthat semmi jóra.
Lassan feláll és felfrissülésre a fürdőszoba felé baktat,
nem érti, nem képes felfogni, miért bünteti a sors,
s miért van az, hogy hétköznapok vannak.
A munka már régóta ássa a sírját és majd bele is teszi,
tenni ellene mégsem tud, nincs igazán választása,
s emiatt az örömét eme világban nem is leli.
A legrosszabb napszak, a reggel, tönkreteszi az álmot,
ez csupán a nyugdíjig lesz így, ha azt eléri valaki,
ám addig az élet, jócskán beszedi a vámot.
Szívünk csücske, a hétfő, a legkedveltebb nap,
s már reggel, amikor megszólal a vekker,
az emberek sokasága a szívéhez kap.
Mosolygó arccal néznek az órára és készülnek,
és félig még alva indulnak a fürdőszobába,
ahol a tükör előtt állva szépülnek.
Azután fogják a táskáikat, a reggeli elemózsiát,
körbenéznek a lakásaikban, minden zugban,
és ezzel be is fejezik eme ceremóniát.
Irány a munkahely, busszal, vonattal, kocsival,
persze vannak, akik gyalogosan teszik ezt,
felvértezve idegekkel és sok sztorival.
Jöhet végre az élet értelme, a munka végsőkig,
sőt, szakadásig, kimerülésig, igen vidáman,
s ez a nap is jócskán az agyakba vésődik.
Délután, mikor vége a szokásos napi rutinnak,
hazaindulnak a szorgos dolgozók tömegei,
s nekiesnek a sörnek, bornak, pudingnak.
Szívünk csücske, a hétfő, így lesz a nyugdíjig,
az azonban oly távoli, mint a világűr vége,
s addig alattunk, biz a föld is megnyílik.
A szorgos hangyák egész életükben dolgoznak,
éjjel-nappal igyekeznek táplálékot találni,
és ezen sorsukban mind osztoznak.
Állandóan gyűjtögetnek, hogy legyen mit enni,
segítik egymást, hisz közösségben az erő,
s valamennyien tudják, mit kell tenni.
Életüket gyakran megkeserítik a rabló hangyák,
amelyek elveszik az összegyűjtött javaikat,
és így népüket még élni sem hagyják.
Folytonosan kifosztva a fennmaradás kétséges,
éheznek, pedig gondtalan éveik lehetnének,
s hogy megmaradnak-e, az kérdéses.
A szorgos hangyák lassan kipusztulnak végleg,
hiszen nem képesek harcolni önmagukért,
és mindig is kizsákmányoltan éltek.
Hétfőn reggel, mikor ébreszt az átkozott óra,
már tudjuk jól, ez sem lesz egy csodás hét,
s nem igen számíthatunk semmi jóra.
Kedden reméljük, túl fogjuk élni ezt a napot,
s bár még elég nehezen vesszük a levegőt,
talán mégsem hívnak hozzánk papot.
Szerdán valahogy elvagyunk a terhek között,
s reméljük, hogy egyszer vége lesz a hétnek,
és nem csap össze a végzet a fejünk fölött.
Csütörtökön derengeni kezd a fényes hajnal,
az erőnk lassan visszatér régi önmagához,
és hisszük, leszámolunk minden bajjal.
Pénteken vidámabban kelünk fel óra nélkül,
hiába esik az eső, s hiába tombol a szél,
mindezeket le fogjuk győzni végül.
Szombat a megnyugvás, a pihenés időszaka,
alhatunk végre, mint malacok a szalmában,
amíg fel nem ver minket az utca zaja.
Vasárnap alapos gyanúnk támad, gond lehet,
valahogy túl gyorsan illannak el a percek,
s ez ellen a szegény fejünk mit tehet?
Hétfőn reggel újfent igen morcan ébredünk,
és érezzük, ez is rettenetes nap lesz ismét,
létezhet, hogy ez volna a végzetünk?
Mosó Marci fajtájának a büszkesége volt,
s dicsőítette munkáját minden élő és holt.
Nem létezett semmi, amit ki nem mosott,
ügyessége a konyhájára igen sokat hozott.
Sokszor tették próbára a rokonai, barátai,
és ilyenkor úgy érezte, nincsenek határai.
Abban a hitben élt, lehetetlent nem ismer,
bár néha úgy tűnt, itt valami nem stimmel.
Egy napon teherautók érkeztek a házához,
s fekete medvék ládákat raktak a lábához.
Közölték, szükségük van némi segítségre,
s megfelelő juttatásért mindezt megígérte.
Miután elmentek, leemelte a ládák fedelét,
és örömében máris dörzsölgette a tenyerét.
Ekkora kihívással örökre gazdaggá válhat,
s lecserélheti kastélyra a régi jó öreg házat.
A ládákban értelmes agyak halmazát látta,
s kimosásukat biz nagy izgalommal várta.
Holott tudta, a fajtársai maradványai ezek,
melyeken virítottak a butítás okozta sebek.
Megkezdte a mosást és subickolt rendesen,
s mosolyogni kezdett, sunyin és csendesen.
Nem maradt riválisa, a legjobb cím az övé,
ezután ostobákat, s butákat vesz maga köré.
Mosó Marci beképzeltté, s pökhendivé vált,
kapzsi lett, önző, gőgös, s a fellegekben járt.
Az életben maradt mosók elkapták egy este,
és másnap pirkadatra egy fán függött a teste.
Mi is az élet igazi oldala?
Adók fizetésére megy el
a fizetésünk jó harmada.
Ami marad az vajmi kevés.
Pedig kell ruha, sőt élelem,
a szórakozás is egy lételem.
Fizetni muszáj a számlákat,
rendezni az adósságok sorát,
ellenállni a csillogás bájának,
s leporolni a nehéz út porát.
Keményen dolgozni naponta,
hogy gazdagodjanak mások,
s új reményt találni havonta,
mint beprogramozott bábok.
Fáradtságtól kábán küzdeni,
lerombolt elmével harcolni,
sokszor izzadtságban fürdeni,
magunkat illúziókba hajszolni.
Kevés a jó, mi minket érhet,
akadályok nehezítik utunkat,
a sorstól valamennyiünk félhet,
végül kitörlik majd a múltunkat.
