Saját alkotásaim
Az igazi barátság kitart az utolsó percig,
kitart akkor is, ha már itt az alkony,
és az ereje a tiszta szívben rejlik.
Igen szorossá válik, ahogy múlik az idő,
minden perc és az összes tett érleli,
összeforr a múlt, a jelen, s a jövő.
Az igazi barátság kitart, míg csak élnek,
jóban és rosszban, örömben, bajban,
amíg átadják magukat a fénynek.
Igába hajtva nehéz megélni a mindennapokat,
nehéz kiteljesedni és szabad lényként élni,
s mindez megviseli a kicsiket, nagyokat.
Nehéz örülni, ha a Nap is a felhők mögé vonul,
ha a gondolkodás a butaság mélyére szorul,
s a hanyatló értelem semmiből nem okul.
Igába hajtva nehéz megérteni a lélek dallamát,
a szív dobbanását, a vágyat egy jobb világra,
és megélni az igazság tündöklő hajnalát.
Ami a szívnek fáj, az a lelket is meggyötri,
kínozza, bántja és szomorúságba zárja,
s nem engedi a szorításából elszökni.
Ez a fájdalom nem egykönnyen száll tova,
s ha az ember csak tétlenül várakozik,
akkor nem is szabadulhat tőle soha.
A számára mindig sötét, felhős lesz az ég,
keserűek lesznek a napjai, s a percei,
és úgy érzi, gyorsan közeleg a vég.
Ami a szívnek fáj, annak nyoma is marad,
ám eljön az idő, mikor újra kisüt a Nap,
és a fénye által egy új remény fakad.
Mindenki lelkét gyötörte már gyász és bánat,
nincs senki, aki ezt az érzést nem élte át,
s mindig van, amit az ember bánhat.
Bánhatja, hogy nem elég kedves és figyelmes,
nem volt elég segítőkész, sem támogató,
s a lelke pont emiatt olyan viseltes.
Bánhatja, hogy nem volt eléggé szeretetteljes,
és nem tudta kimutatni az igazi érzéseit,
most, hogy késő, hiába kegyeletteljes.
Bánhatja, hogy nem volt ott a szükség idején,
és nem tett meg mindent, amit lehetett,
nem így elkésve, hanem a legelején.
Mindenki lelkét gyötörte már kínzó veszteség,
csalódás, keserűség, a szeretteinek hiánya,
mindezt beismerni erő, nem gyengeség.
Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,
s ha csak azután ismerik el a szépségét,
miután többé nem láthatja a világot.
Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,
ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,
s elnémították mind, az igaz szókat.
Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,
és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,
a gyász pedig fájóan reánk köszönt.
Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,
ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,
ahol soha, a csillagok között nem fél.
Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,
hazugság volt az életünk minden perce,
s mindvégig a sötétségben lapultak.
Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,
ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,
s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.
A szépről és a jóról írni nem könnyű feladat,
egy idő óta elkezdtek eltűnni a világból,
és egyre csak gyorsul ez a folyamat.
Az útjukon velük tart a szeretet és a remény,
fogja a batyuját a béke, meg az esély is,
látva, hogy az élet milyen kemény.
Mindőjük helyét igyekszik átvenni a gonosz,
amely a fényt szeretné béklyóba zárni,
és mindent, de mindent eloroz.
A szépről és a jóról írni nem egyszerű dolog,
a lélek róluk álmodik, rájuk vágyakozik,
s ez így lesz, amíg ez a Föld forog.
A lelkünk mélyén sok a titok, ott a rejtekük,
ott bújik meg a sötétség és a ragyogás,
s bizonytalan, mi a helyzetük.
Ott lapul a szeretet, a szerelem és a vágyak,
a csodás álmok, elképzelések, óhajok,
ezek mind a reményre várnak.
Ott bújik meg a bizonytalanság, s a félelem,
a gyanakvás, az óvatosság, a megértés,
és még sok másféle érzelem.
Odajár pihenni minden szavunk és tettünk,
az emlékeink is ott alszanak csendben,
s ott derül ki, mivé is lettünk.
A lelkünk mélyén sok a titok, velünk élnek,
s velünk indulnak majd a végtelen felé,
ahol átadják magukat a fénynek.
Oly sokan várnak reményre, szeretetre, jóra,
igaz ölelésre, megértésre, boldogságra,
és néhány őszinte, kedves szóra.
Oly sokan várnak jobb életre, valami szépre,
arra, hogy a lelkük pihenhessen kicsit,
és örömmel nézhessenek az égre.
Oly sokan várnak bármire, ami segít rajtuk,
ami el tudja hitetni velük, különlegesek,
s amitől varázslatos lesz a napjuk.
Amíg a szív érezni képes, szeretetet, bármit,
addig a lélek sem adja fel, reménykedik,
és bízik benne, el tud érni akármit.
Valóra válthatja az álmait, s a titkos vágyait,
szárnyalhat a széllel, táncolhat a fénnyel,
és kibonthatja a szerelem szárnyait.
Eközben az elme sem alszik, óvatosan figyel,
és a fantáziák földjét járva egyre erősebb,
szentül hiszi, övé lehet majd a siker.
Amíg a szív érezni képes, addig él az ember,
s addig még van esélye egy szebb világra,
amelyet talán ő is alakíthat egyszer.
Mikor búcsút kell intenünk, a lelkünk nem örül,
fáj megválni mindentől, ami a részünké vált,
és a szívünket a szomorúság veszi körül.
Fáj elköszönni a szeretteinktől és a vágyainktól,
a reményeinktől, s a megszokott dolgainktól,
megválni a sokat dédelgetett álmainktól.
Elköszönni a barátainktól, a sok jótól és széptől,
az egészségünktől, az egykori önmagunktól,
s az általunk kialakított sajátságos képtől.
Elbúcsúzni a fájdalomtól és mindenféle rossztól,
a múlttól, a jelentől, az elménk kimerülésétől,
a tisztaságtól, s a reánk lerakódott koszttól.
Mikor búcsút kell intenünk a létnek és a búnak,
minden örömünknek, s a veszteségeinknek,
a szemeink a könnyek tengerében úsznak.
