Saját alkotásaim
Ami a szívnek fáj, az a lelket is meggyötri,
kínozza, bántja és szomorúságba zárja,
s nem engedi a szorításából elszökni.
Ez a fájdalom nem egykönnyen száll tova,
s ha az ember csak tétlenül várakozik,
akkor nem is szabadulhat tőle soha.
A számára mindig sötét, felhős lesz az ég,
keserűek lesznek a napjai, s a percei,
és úgy érzi, gyorsan közeleg a vég.
Ami a szívnek fáj, annak nyoma is marad,
ám eljön az idő, mikor újra kisüt a Nap,
és a fénye által egy új remény fakad.
Ahogyan a Nap mosolyog a csodás, kék égen,
s ahogyan szórja aranyát a felhők fölött,
úgy ragyog a Hold is, az ezüstös éjben.
Ahogyan a Nap mosolyog, s vidáman kacsint,
megcirógatva a hóvirágok fehér szirmait,
jelzi, hogy közeleg a tavasz, megint.
A Nap aranyló sugarai végigcirógatják a tájat,
a hegyeket, a völgyeket, a csobogó patakot,
a mezőt, a bokrokat és a susogó fákat.
Megcsiklandozzák a kék égen játszó felhőket,
a legelésző őzeket, szarvasokat, nyulakat,
a szaladgálókat és fű között fekvőket.
A Nap aranyló sugarai kicsit elfáradtak mára,
még gyönyörködnek a színes falevelekben,
mielőtt bealkonyul és jön az esti pára.
Könnyeznek a felhők, így siratják el a nyarat,
ily módon búcsúznak el tőle egy jó időre,
s mindeközben vízzel töltik fel a tavat.
A tavat, amely kiszáradt a nagy hőség idején,
és amely már szinte a sivatag másává vált,
kiszáradt növényekkel parányi szigetén.
Szomorúságuk által újra kizöldellnek a rétek,
szerte sarjad a friss fű és a természet éled,
előbb-utóbb a remények is visszatérnek.
Könnyeznek a felhők, az ősz vigasztalja őket,
ígéri, jól meglesznek majd egymás mellett,
és az élővilág végre kicsit hátradőlhet.
Elvonulnak a felhők minden óriási vihar után,
és az bármeddig is tartott, bármilyen volt,
a Nap mindig nyert ezen a tusán.
Legyőzte az ellenfeleit, a gaz felhőket sorban,
s azok feladták a küzdelmet mindenkor,
minden esetben, minden korban.
Elvonulnak a felhők, s helyükbe lép a remény,
megdobogtatja a már szinte kihűlt szíveket,
virágokat nyitva a sötétség telén.
