Saját alkotásaim
Oly sokan várnak reményre, szeretetre, jóra,
igaz ölelésre, megértésre, boldogságra,
és néhány őszinte, kedves szóra.
Oly sokan várnak jobb életre, valami szépre,
arra, hogy a lelkük pihenhessen kicsit,
és örömmel nézhessenek az égre.
Oly sokan várnak bármire, ami segít rajtuk,
ami el tudja hitetni velük, különlegesek,
s amitől varázslatos lesz a napjuk.
Amíg a szív érezni képes, szeretetet, bármit,
addig a lélek sem adja fel, reménykedik,
és bízik benne, el tud érni akármit.
Valóra válthatja az álmait, s a titkos vágyait,
szárnyalhat a széllel, táncolhat a fénnyel,
és kibonthatja a szerelem szárnyait.
Eközben az elme sem alszik, óvatosan figyel,
és a fantáziák földjét járva egyre erősebb,
szentül hiszi, övé lehet majd a siker.
Amíg a szív érezni képes, addig él az ember,
s addig még van esélye egy szebb világra,
amelyet talán ő is alakíthat egyszer.
Mikor búcsút kell intenünk, a lelkünk nem örül,
fáj megválni mindentől, ami a részünké vált,
és a szívünket a szomorúság veszi körül.
Fáj elköszönni a szeretteinktől és a vágyainktól,
a reményeinktől, s a megszokott dolgainktól,
megválni a sokat dédelgetett álmainktól.
Elköszönni a barátainktól, a sok jótól és széptől,
az egészségünktől, az egykori önmagunktól,
s az általunk kialakított sajátságos képtől.
Elbúcsúzni a fájdalomtól és mindenféle rossztól,
a múlttól, a jelentől, az elménk kimerülésétől,
a tisztaságtól, s a reánk lerakódott koszttól.
Mikor búcsút kell intenünk a létnek és a búnak,
minden örömünknek, s a veszteségeinknek,
a szemeink a könnyek tengerében úsznak.
A szeretet tengerén a lelkek hajói ringanak,
mind kedves szóra, boldogságra várnak,
ott éri őket az alkony és a pirkadat.
Jó ideje kihajóztak már, reményekkel telve,
és igyekeztek begyűjteni az éltető fényt,
az álmaikat, vágyaikat, nem rejtve.
A szeretet tengerén is dühöng néha a vihar,
s olyankor a hullámok igen rémisztőek,
ám jó esetben, ez elülhet igen hamar.
Az érzelmeit mindenki védi, ahogyan tudja,
elrejti a szívében és a lelke legmélyén,
s mások elől mindvégig eldugja.
Néhanap, amikor ragyog a Nap a kék égen,
s a bizalom szellője cirógatja az arcot,
kinyílnak a virágok is a réten.
Az érzelmeit mindenki védi, óvja önmagát,
a lelki sérülésektől és a csalódásoktól,
nyugodtan átaludva az éjszakát.
Az emberek önként adják fel az egykori énjüket,
s dalolva mondanak le mindenféle jogukról,
miközben a szemükben ott a rémület.
Annyi teher és megannyi félelem rakódik rájuk,
az eddigi álmaik útban vannak a semmibe,
s újabban csak a biztonság a vágyuk.
Az emberek önként adják fel az életük értelmét,
az önálló gondolkodásukat, szabadságukat,
és mindőjük megszokott kényelmét.
Sokan önmaguknak is hazudnak sok mindenről,
az életről, a valóságról és az érzelmeikről is,
s hagyományt teremtenek mindebből.
Hazugságok fortyogó lávájában telnek a napjaik,
hazugság lesz minden percük és pillanatuk,
s szégyentől piroslanak a fáradt arcaik.
Sokan önmaguknak is hazudnak, úgy könnyebb,
könnyebb elfogadni a cukormázas valótlant,
hiszen félrenézni a lehető legkönnyebb.
A szeretet a feledésbe merül, ha így megy tovább,
hiszen olyan mértékben ölik ki a lelkeket,
amelyeknél nem igen van alább.
Megsemmisítik a jót, a pozitív érzelmeket végleg,
elszakítanak egymástól családot, barátot,
és fenntartják a látszatot, névleg.
Elidegenítik mindazt, ami egykoron összetartott,
mindazt a szépséget, értéket és tiszteletet,
ami a súly alatt sajnos összehajlott.
Ahogyan összehajlott az erős gerinc és a becsület,
immár a szívek sem mernek megdobbanni,
s így az emberek elveszítik az eszüket.
A szeretet a feledésbe merül, pedig az élet alapja,
nélküle nincs összetartás, s nincs békesség,
ez a főhajtás, a gonoszt emeli magasba.
Az érzelmi gazdagság csupán kevesek ismérve,
mivel ahhoz tiszta és becsületes lélek kell,
s nem könnyű felérni az élet e szintjére.
Nem könnyű ragyogni a sötétség időszakában,
s nem könnyű tiszta levegőhöz sem jutni,
a fojtogató levegőtlenség pillanatában.
Az érzelmi gazdagság, mint a fehér holló, ritka,
ugyanis ahhoz őszinte szívre van szükség,
s valódi önzetlenségre, ez az igazi titka.
Az emberi elme már képtelen vetekedni az MI-vel,
tanulásban és fejlődésben egyaránt alulmarad,
s lassan nem tud fölékerekedni semmivel.
Az emberi elme ím gyorsaságában is kudarcot vall,
érzelmileg egyelőre még vezet, de nem sokáig,
hiszen az MI immáron lát, beszél és hall.
Az emberi elme megteremtette önmaga legyőzőjét,
amely kódot ír, képet generál, videókat készít,
és mindenben lefőzi majd a teremtőjét.
