Gyorsan telik az idő az ember feje fölött, túl gyorsan,
igen hamar megöregszik, ha fiatalon meg nem hal,
s mindent, mit szeretet, elveszít szépen, sorban.
Elveszíti az egészségét, s az elméje homályossá válik,
fájnak az ízületei, ropognak a csontjai, fáradékony,
és egész nap a régi szép időkre, korokra vágyik.
Sokféle gond gyötri, melyeket egyre rosszabbul visel,
az emlékei a régmúltból élesek, a jelen nem számít,
és sokszor nem tudja miről beszélgetett, s kivel.
A bőre ráncossá válik és nem lát túl a szobája ajtaján,
sétálni is alig bír már, a cipekedés halál a számára,
semmi nem olyan ízű, vagy illatú, mint hajdanán.
Rokonai és ismerősei egyre fogytak az élet viharában,
a szívét bánat emészti, a lelke nagyon sérülékeny,
s túl sok a drága gyógyszer, a szokásos italában.
A családját imádja, reszkető kezei a fotóikat szorítják,
s lehet, nem tudta legtöbbször kifejezni a szeretetét,
ám miközben mereng, könnyei az arcát borítják.
Gyorsan telik az idő, s a falon lévő óra utoljára kattan,
mindez még eljut a tudatáig, míg leperegnek percei,
könnyes szemeit pedig lehunyja szépen, lassan.
