Saját alkotásaim
Fájdalmas tudomásul venni, hogy leépülünk lassan,
a testünk és a lelkünk igyekszik sokáig dacolni,
ám a sors ostora végül mégis rajtunk csattan.
Egykori egészségünk elhagy, s az elménk sem a régi,
feledékennyé kezdünk válni és fáradékonnyá,
mindezeket bizony valamennyi sejtünk érzi.
Fájdalmas tudomásul venni, mennyire eltelt az idő,
a szép éveink elszálltak, a remény is búcsút int,
s minket már nem sok jóval kecsegtet a jövő.
Igen fájdalmas megélni, hogy lassan elkopunk,
semmink nem működik úgy, mint régen,
és sok mindent másként gondolunk.
Fájnak az ízületeink, s mindenféle gond gyötör,
sokszor a levegővétel sem megy könnyen,
s a lelkünk immár önmagával pöröl.
Az elménk sem csillog már, mint annak idején,
a feledékenység egyre többször köszön be,
s pihenőre vágyunk, a béke szigetén.
Igen fájdalmas megélni, hogy eljutottunk idáig,
s az egykori fényünk lassan elhalványul,
miközben felerősödnek a hibáink.
Nagyon fájó belátni, mennyire el tudunk kopni,
mennyivel kevesebbre vagyunk már képesek,
és milyen nehéz a keserűséget elnyomni.
Nagyon fájó belátni, hogy elszálltak a szép évek,
a testünk és a lelkünk túlságosan megfáradt,
miközben érezzük a gyorsan közelgő véget.
Nagyon fájó belátni, mivé váltunk az idők során,
mindenféle testi tünet kiütközik a bőrünkön,
és az elménk sem reagál kellőképpen korán.
Nagyon fájó belátni, hogyan múlik el az életünk,
miként telepszik le reánk a feledés homálya,
s a kérdés, vajon még meddig is élhetünk.
Amikor még fiatal az ember, mindent másképpen lát,
van ereje, gyors, ruganyos, az elméje szárnyal,
és meg tudja különböztetni bokortól a fát.
Később ez változik, már nem olyan rózsásak a napok,
gyakorta gyötri a fáradtság, túlontúl elfoglalt,
és idegesítik mind a kicsik, mind a nagyok.
Majd eljön az idő, amikor lassúbb lesz, lomha, unott,
megjelennek az arcán a ráncok, beteggé válik,
és szomorúan látja, hogy bizony idáig jutott.
Amikor még fiatal az ember, nem akarja látni a véget,
nem hiszi el, mennyire el fog kopni a teste, lelke,
és mennyire keserűvé válik egyszer evégett.
A kifacsart citrom egykor egy fiatal növényke volt,
és pici, apró növedéknek tűnhetett csupán,
akkor még az élete, a fejlődésről szólt.
A levelei zöldültek, nőttek, erősödött, magasodott,
egyre jobban ellenállt a viharnak, a szélnek,
és egészségesen, szépen gyarapodott.
Hamarosan elérte a fénykorát, terméseket hozott,
szép sárga termései szinte sugallták az erőt,
s a ragyogó Nap, rájuk csókot dobott.
Telt-múlt az idő, s az egykori szépsége megkopott,
a törzse fásodni kezdett, betegség gyötörte,
és már nem igazán volt a megszokott.
A kifacsart citrom, úgy kezdte, ahogyan sok társa,
született, fejlődött, élt és végül el is kopott,
így lett belőle citromlé, az élet teájába.
Egyáltalán mennyit ér az életünk, vajon mennyit,
kezdettől a végig csak kihasználtak vagyunk,
és végezetül mégsem nyerünk semmit?
Egyáltalán mennyit ér az életünk, kinek mennyit,
az idő oly gyorsan elszalad, s mind elkopunk,
tényleg ennyit érünk, mindössze ennyit?
Mennyire el tud kopni az ember, sajnos mennyire,
egyre több mindene fáj, alig van, amije nem,
és a lakásától sem jut el már messzire.
Mennyire el tud kopni az ember, mennyit szenved,
egykori elméje sem ragyog, mint rég, de érzi,
az élet kegyetlen és kiutat nem enged.
Az idő könyörtelen, nem lassít és nem áll meg soha,
nem mérlegel, nem sajnál, s nem is kímél,
elviszi az álmokat, a reményeket tova.
Megmutatja az igazi állapotunkat, az igazi énünket,
a fájdalmainkat, a testünk gyors elkopását,
a lelkünk sebeit és a mulandó létünket.
Az idő könyörtelen, nem érez, soha nem kegyelmez,
nem kér, nem alkuszik és nem gondolkodik,
ugyanakkor egész életünkben fegyelmez.
A lefogyott Remény egykor remek formában volt,
délceg, erőteljes, segítőkész és szeretni való,
s az egész élete mások biztatásáról szólt.
Mindig ott volt, mikor szüksége volt rá valakinek,
támaszt nyújtott a legnehezebb időkben is,
s rengeteg biztatást adott mindenkinek.
Mostanára azonban meggyengült, kedvetlen lett,
szomorúvá és mélabússá vált, meggyötörtté,
már nem tudja felvidítani semmilyen tett.
A lefogyott Remény a sok rossztól kezdett fogyni,
mára szinte alig maradt belőle csont és bőr,
és hamarosan véglegesen el fog kopni.
Gyorsan telnek az évek és az idő sebesen suhan,
eközben elkopik az ember teste, lelke,
s ettől sokszor kétségbe zuhan.
Gyorsan telnek az évek, melyek nem túl szépek,
s bár néha akad vidámság és öröm is,
nem lehet gátat szabni a végnek.
