Saját alkotásaim
Minden áldott reggel, amikor ébred az ember,
villámként csapja meg az a fájó gondolat,
hogy talán ő már senkinek nem kell.
Miközben igyekszik kitörölni fejéből az álmát,
és nyitogatja a szemeit, egy jó nagyot ásít,
szomorkodik, majd elhúzza a száját.
Minden áldott reggel így megy ez és így is fog,
mindaddig, amíg a lelkét emészti a bánat,
s míg a gyötrő fájdalom rajta kifog.
Mikor nagyobb az arc, mint a csekélyke ész,
és a nem létező bátorság igen hősies,
igen hamar beköszönthet a vész.
Mikor túl nagy a száj, ám az értelem halott,
a hőbörgés és kivagyiság éli a világát,
odaüthet a sors, méghozzá nagyot.
Mikor nagyobb az arc, mint maga az ember,
és egyre csak nő, ezt észre sem véve,
biztosan leszakad majd egyszer.
Az élet sokszor nem rózsás, inkább büdöske,
egy bánatos, szomorú és hervadozó virág,
amely szeretné, ha a fényben fürödne.
Az élet sokszor nem rózsás, bizony, nem az,
varázslatos és pompázatos volt egykoron,
mára azonban belepte a kertjét a gaz.
Mindenki ragaszkodik ahhoz, amit megszokott,
a maga kis életéhez, a saját álomvilágához,
és a döntéseihez, melyeket meghozott.
Mindenki ragaszkodik ahhoz, ami eddig éltette,
a céljaihoz, a reményeihez és a vágyaihoz,
s mindahhoz, ami a lelkét nem sértette.
Amíg a szív érezni képes, szeretetet, bármit,
addig a lélek sem adja fel, reménykedik,
és bízik benne, el tud érni akármit.
Valóra válthatja az álmait, s a titkos vágyait,
szárnyalhat a széllel, táncolhat a fénnyel,
és kibonthatja a szerelem szárnyait.
Eközben az elme sem alszik, óvatosan figyel,
és a fantáziák földjét járva egyre erősebb,
szentül hiszi, övé lehet majd a siker.
Amíg a szív érezni képes, addig él az ember,
s addig még van esélye egy szebb világra,
amelyet talán ő is alakíthat egyszer.
Mikor búcsút kell intenünk, a lelkünk nem örül,
fáj megválni mindentől, ami a részünké vált,
és a szívünket a szomorúság veszi körül.
Fáj elköszönni a szeretteinktől és a vágyainktól,
a reményeinktől, s a megszokott dolgainktól,
megválni a sokat dédelgetett álmainktól.
Elköszönni a barátainktól, a sok jótól és széptől,
az egészségünktől, az egykori önmagunktól,
s az általunk kialakított sajátságos képtől.
Elbúcsúzni a fájdalomtól és mindenféle rossztól,
a múlttól, a jelentől, az elménk kimerülésétől,
a tisztaságtól, s a reánk lerakódott koszttól.
Mikor búcsút kell intenünk a létnek és a búnak,
minden örömünknek, s a veszteségeinknek,
a szemeink a könnyek tengerében úsznak.
A szeretet kertjében gyönyörűek a virágok,
az illatuk táncot lejt a simogató széllel,
s ezen módon szépítik meg a világot.
A kertben békesség és nyugalom uralkodik,
a Nap is mindig szívesen időzik errefelé,
s a cirógatással soha nem fukarkodik.
Eme kert gazdái, a szív és a lélek szorgosak,
vigyáznak, nehogy elburjánozzon a gaz,
hiszen a számukra a virágok fontosak.
A szeretet kertjében igazán idilli az állapot,
a boldogság, s az öröm sokat járnak erre,
itt valamennyi lény elfelejti a bánatot.
Az élet egyfajta akadályverseny, amely nehéz,
a legelső pillanattól a legeslegutolsóig,
s a végén körvonalazódik az egész.
Ott derül csak ki, mennyire volt sikeres az út,
az út, amelyen folyvást küzdeni kellett,
s melyen a jövő dőlt el, nem a múlt.
Az élet egyfajta akadályverseny és nem tréfa,
vannak benne persze kisebb pihenők is,
ahol kitisztulhat, mi a verseny célja.
Mindenkinél van jobb, szebb, okosabb, butább,
magasabb, alacsonyabb, félénkebb, bátrabb,
sokkal tehetségesebb és igencsak sutább.
Van kövérebb, soványabb, gyorsabb és lassabb,
erősebb, gyengébb, egészségesebb, betegebb,
igazán jellemesebb, hangosabb, halkabb.
Van jómódúbb, szegényebb, fejet hajtó, harcos,
törekvőbb, önmagát olyan gyakran elhagyó,
némán csendesebb és túlontúl hangos.
Mindenkinél van jobb, csak azt be kellene látni,
s ha sikerülne ezt önmagunknak beismerni,
a valóság sokkalta kevésbé tudna fájni.
Milyen jó is azt hallani, hogy szükség van reánk,
bármikor, bármiben és csak úgy alapból is,
miközben a végzet csókja vár miránk.
Hitegetés az élet nagy része, önimádás, kábulat,
egyfajta tévelygés a valóság pillanatai között,
amelyekhez fény és dicsőség társulhat.
Milyen jó is azt hallani, hogy mi mások vagyunk,
és nincs hozzánk hasonló, pedig ez hazugság,
magunk után semmi jót nem hagyunk.
