Saját alkotásaim
Béke és nyugalom, napfény és csend,
zöldellő mezők, nyíló virágok, felhők,
vidám madárcsicsergés, s apró neszek,
élénk rovarseregek, s hajladozó erdők.
Béke és nyugalom, csodás természet,
a páratlan élővilág lenyűgöző varázsa,
parányitól a hatalmasig, ezerféle élet,
mindezeknek a lélekre biz jó a hatása.
Rideg idők, gonosz idők járnak,
az emberek szabadulásra várnak.
Mint a foglyok be vannak zárva,
a felmentő reménysugárra várva.
A remény azonban búsan hallgat,
s mindenfelől csak rosszat hallhat.
Gyenge, s gyáva, magába roskadt,
ennyire félve még sosem kushadt.
Rideg idők, kegyetlenség, s halál,
békét az ember már nemigen talál.
Letűntek a régi korok, dicső tettek,
s mind a sötétség örök rabjai lettek.
Az emberi értelem összezsugorodott,
s hajdani fejlődése véglegesen leállt,
régen a Földön kimagaslott a tudása,
sajnos azonban az evolúciója megállt.
Szennycsatornákból ömlik a hipnózis,
s éjjel is, nappal is pusztulnak a sejtek,
az életösztön bambán bámul a világba,
s üres koponyákban nem létezik rejtek.
A gonosz szolgái vígan élik napjaikat,
és hatalmas vagyonokra tesznek szert,
terv szerint megosztják az embereket,
s céljaikért bevetnek akármilyen cselt.
Családok, barátok tartanak egymástól,
és rettegnek a másik közelsége miatt,
az eddigi jó kapcsolatok tova tűnnek,
s nem marad, akit szeretnének emiatt.
Agresszív propaganda mérge szárnyal,
s a beszűkült agyi kapacitás hisz neki,
a maradék józanság igyekszik küzdeni,
ám sajnos manapság túl kevés a zseni.
A balgák sora várja a kegyelemdöfést,
ami után már nem lehet visszaút soha,
önként lemondanak az eddigi létükről,
s reményeik maradékát belepi a moha.
Az emberi értelem szégyen önmagára,
s messze alulmúlja az öröklött géneket,
a csökevényes gondolkodás igen terjed,
a sötét háttér könnyen kiírtja a népeket.
Megkezdte szokásos
napját Ügynök Géza,
ki nem igazán nagydarab,
de nem is vézna.
Terméke eladása érdekében
megtenne bármit,
s ha szükséges éjszaka
is felhív bárkit.
Az asztalán telefonszámok
ezrei hevernek,
még az sem tartja vissza,
mikor a szeme alá bevernek.
Járt már így egy párszor,
de ez nem csoda,
a múlt héten is „kihullott”
egy szemfoga.
Rámenős, agresszív, nem
hagyja levakarni magát,
nem meglepő, hogyha rátalál
egy zaklatott, az ellátja a baját.
Van tíz telefonja, hogy
működőképes mindig legyen,
s a célja, mint a többi ügynöké is,
hogy az agyondumált
mindent megvegyen.
Valaki, valahogyan a tartózkodási
helyét kinyomozta,
biztosan hozzá hasonlóan,
másból kipofozta.
Berúgta az ajtaját, s a következő
pillanatban Géza már el is terült.
Mikor visszanyerte az eszméletét,
rádöbbent, hogy kórházba került.
A testünk a miénk, a lelkünk ugyanúgy,
saját létéről mindenki dönthessen maga,
milyen jogon uralhat bennünket akárki,
s dönti el, hogy csakis neki lehet szava?
Milyen jogon uralnak minket zsarnokok,
s kényszerítenek reánk gyilkos mérgeket,
s miképpen tiltják meg az értelem szavát,
elhallgattatva a valóságot és a tényeket?
A testünk a miénk, szabadnak születtünk,
a lelkünk egyedi és velünk együtt pusztul,
érzékeny, sérülékeny, nagyon sokat retteg
és a megsemmisülést szánják neki jussul?
Úttalan utakon suhan az ármány,
s homálya nyomán nő a félelem,
gonosz fondorlatokkal manipulál,
megtévesztő eszköztára végtelen.
Ahol felbukkan, pusztulás kíséri,
megnyomorítja a testet és a lelket,
lealacsonyít, s szolgaságba taszít,
tőle nyugalmat senki nem lelhet.
Úttalan utakon terjeszti a mérget,
s célja a mindenek fölötti uralom,
amíg akadálytalanul teheti dolgát,
addig csak álom lesz a nyugalom.
Az igaz magyar szív erősen dobban,
mikor felidéződik a dicsőséges múlt,
s a szabadság vágya ma is parázslik,
még ha a küzdelem biza vérbe is fúlt.
Annak idején kardot vont a nemzet,
s az elnyomók ellen csatasorba állt,
március 15-én a parázs lángra gyúlt,
tetteik híre azóta apáról fiúra szállt.
Kossuth, Petőfi, s oly sok hazánkfia,
bátran küzdöttek vált a válnak vetve,
s dicső hadjáratban ünnepelt a haza,
az emlékük sohasem lesz eltemetve.
Az igaz magyar szív fennen ragyog,
hiába tiporják folyvást a zsarnokok,
a rabláncainktól meg kell szabadulni,
hogy rólunk is írhassanak a dalnokok.
Szelek szárnyán közeleg a tavasz,
s a reménytelen remény kavarog,
hideg borzongatja a szívet, lelket,
a múlt, a jelen, s a jövő is zavarog.
Fagyos erők rejtőznek a mélyben,
alaktalan torzók a fényre vágynak,
le akarják dermeszteni a rügyeket,
s a természet elpusztítására várnak.
Szelek szárnyán terjeng a homály,
s mindenhova benéz gyilkos pora,
a Nap igen lassan gyűjti az erejét,
ám végül elűzi a fájó hideget tova.
Dédelgetett délceg disznó,
deviánsan delejes domináns
dúvadféle, délelőttre dézsában
darált darabokban dögönyözve
dermedten dévajkodva dermed,
dermesztően dörgölődő, derék
dőzsölős duhaj dínom-dánom,
dallamos dallamok dalolásával
dáridózva dorbézoló, diadalmas,
dögletesen dicső disznótorban.
A remény sugara száll a térben,
s bejárja a világ minden pontját,
igyekszik benézni az ablakokon,
s enyhíteni az emberek gondját.
Szeretne ismét valami jót tenni,
kellemes álmokat valóra váltani,
s ismét boldog perceket szerezni,
ám semmiképp, sohasem ártani.
Tovalibbenni a vágyak szárnyain,
s elhitetni, hogy biza szebb lehet,
felcsillantani egy igazabb esélyt,
ennél jobbat most nem igen tehet.
A remény sugara bejárja a teret,
s bearanyozza az érzelmek sorát,
megdobogtatva a rideg szíveket,
elfeledteti a nehézségek nyomát.
