A zsarnok fogságában tengődik az Élet,
láncra verve, megalázva, lenézve,
s így érhet a sorsa véget.
Fogoly, nem más, rabláncra vert senki,
tanácstalan, s a szemei is lesütve,
úgy érzi, hogy Ő semmi.
Lehajtott fejjel bólogat a zsarnoki szóra,
nem ellenkezik, s nem áll ellent,
mélán gondol csak a jóra.
Rettegve riad meg a legapróbb nesztől,
a hírek, mit hall, félelemmel töltik,
s menekülne e szennytől.
Minden porcikája szabadulna a láncról,
sajnos túl gyáva egy igaz harchoz,
s elzárja magát a vágytól.
A vágytól, mely éltetné a csodát, a létet,
s visszahozná a régi szép időket,
eltakarítva az útból a rémet.
A zsarnok fogságában tengődik az Élet,
s annak szolgájaként végezheti,
ha nem emeli meg a tétet.
A tétet, mellyel megszabadítja önmagát,
s letépve rabláncait örök időkre,
végül megnyerheti a csatát.