március 2021 - Kiss Gyula versei

Az élet utat tör

Az élet utat tör a legapróbb résben,

s a teljesen kihalt vidéken is előtör,

virágokkal borítja a rétet, füvekkel,

s minden élettelent gyorsan felőröl.

Kihajt a rideg sziklák repedéseiben,

és élettel tölti meg a halott részeket,

szépsége varázslatos, lelket gyógyít,

s felülír mindenféle hamis tényeket.

Túléli a chemtrail gyilkos permetét,

és az emberi gonosz hazug mérgeit,

nem hagyja kiirtani önnön mivoltát,

s lepergeti a létről a hitvány férgeit.

Az élet utat tör, útját állni nem lehet,

a kövületekből is életet formál majd,

biz bármennyire is a halálára törnek,

ő a vég küszöbén is ismételten kihajt.

Ne hagyjuk!

Ne hagyjuk, hogy egymás ellen fordítsanak,

s hogy rettegésben, félelemben tartva,

mindenféle hazugságot ordítsanak!

Ne engedjük, hogy elvegyék szabad életünk,

ha sikerül nekik, nyomoroncok leszünk,

s már csak szolgaként élhetünk!

Küzdjünk mindazokért aki fontos, s a jóért,

a régi szép időkért, a történelmünkért,

s minden igaz, becsületes szóért!

Álljunk ki a veleszületett jogainkért gyorsan,

különben semmik leszünk, hitványak,

s el fogunk hullani mind sorban!

Nem engedhetjük, hogy a sárba tapossanak,

s ők az árulók, akiket mások fizetnek,

megmentő szentként ragyogjanak!

Ne higgyünk ármányos, gonosz szavaiknak,

a sötét háttér által diktált parancsoknak,

mely hasznos gyarapodó javaiknak!

Ne hagyjuk, hogy egymás ellen fordítsanak,

s kiöljék a tisztességet, az életösztönt,

s a világon mindent eltorzítsanak!

A zsarnok fogságában

A zsarnok fogságában tengődik az Élet,

láncra verve, megalázva, lenézve,

s így érhet a sorsa véget.

Fogoly, nem más, rabláncra vert senki,

tanácstalan, s a szemei is lesütve,

úgy érzi, hogy Ő semmi.

Lehajtott fejjel bólogat a zsarnoki szóra,

nem ellenkezik, s nem áll ellent,

mélán gondol csak a jóra.

Rettegve riad meg a legapróbb nesztől,

a hírek, mit hall, félelemmel töltik,

s menekülne e szennytől.

Minden porcikája szabadulna a láncról,

sajnos túl gyáva egy igaz harchoz,

s elzárja magát a vágytól.

A vágytól, mely éltetné a csodát, a létet,

s visszahozná a régi szép időket,

eltakarítva az útból a rémet.

A zsarnok fogságában tengődik az Élet,

s annak szolgájaként végezheti,

ha nem emeli meg a tétet.

A tétet, mellyel megszabadítja önmagát,

s letépve rabláncait örök időkre,

végül megnyerheti a csatát.

Mindenki magának

Mindenki magának eszi meg az ételt,

az öltözetét is ízlése szerint válassza,

tetszése szerint válogathat a boltban,

és az ismerőseit, barátait is választja.

Magának műveli a kertet, gondozza,

s majdan a termésének nagyon örül,

kedve, s ideje szerint töltheti az időt,

néha a szeretteivel veszi magát körül.

Mindenki maga szúratja be a mérget,

s önmaga kockáztatja a teste épségét,

ne álljon elő azzal, hogy másért tette,

s ne keltse senkiben bűntudat érzését!

Hívogató tavasz

Hívogató tavasz szellője száll,

s előbújnak a növények sarjai,

az állatvilág is zsong a mezőn,

s mindenfelé láthatóak a tagjai.

Épülnek a fészkek, s az almok,

a természet irányítja a munkát,

az élet ösztöne ugyancsak erős,

növeszti a tavaszi tollat, bundát.

Ismételten itt a hívogató tavasz,

örömöt hoz, s új reményt táplál,

boldogság suhan a légben tova,

s a sors ismét más időt számlál.

A rigó énekel

A rigó énekel, ébredezik a tavasz,

nyílni kezdenek a virágok szirmai,

újra következik egy újabb szakasz,

mostanra elillantak a télnek árnyai.

Kivirul a vidék, s felragyog a Nap,

könnyed szellő simítja végig a tájat,

az élet varázsa ismételten erőre kap,

felélesztve a mindenben élő vágyat.

Az emberi világban is éled a szeretet,

új remények, színesebb álmok kelnek,

begyógyítva a csalódás okozta sebeket,

sokan újabb, s csodásabb életre lelnek.

Peregnek a napok, ketyegnek az órák,

gondolatok suhannak tova a szélben,

a percek is szüntelenül az utakat róják,

a Hold ezüstösen csillog a sötét éjben.

Ma azonban mindez mit sem számít,

ünnepélyesebb, örömtelibb az alkalom,

sokakat ajándékozásra, ölelésre csábít,

mosolyok tükröződnek a női ajkakon.

Eme napon másnak érezhetik magukat,

kedvesség és figyelem veszi őket körül,

kis időre elfeledhetik az összes bajukat,

a felköszöntésnek valamennyi nő örül.

Meg is érdemlik a törődést, a nyugalmat,

hisz néha erőn felül küzdve állják a sarat,

szívük e pillanatban valami újat sugallhat,

meg fogják találni egyszer az igazi nyarat.

Ismételten támad a tél

Ismételten támad a tél,

s újra fúj az északi szél.

Rideg, hideg.

Arcunkba fújja a havat,

senki nem látja merre halad.

Vakon vagyok.

Ruhámon csillog a hó,

szép, de korántsem jó.

Ázom, fázom.

Vírusok zsákmányra lesnek,

sokakat beteggé tesznek.

Járvány, ármány.

Láz és fájdalom mindenütt,

a betolakodóknak ez a mindenük.

Gyötrelem, förtelem.

Hidegtől folyik a könnyem,

de nem adom meg magam könnyen.

Kemény, remény.

Győzök, bármibe is kerül,

az Én akaratom kerül felül.

Merek, nyerek.

A hideg nem bírja sokáig,

hiába süllyedünk bokáig.

Feladja, megadja.

Nemsokára jön a tavasz,

mely akkor is jó, hogyha ravasz.

Rügyek, füvek.

A jövő mindig előre mozog,

amíg csak a Földünk forog.

Merni, lenni.

A remény zászlai

A remény zászlai lobognak a bástyán,

s a tavaszi szél jobbra-balra fújja őket,

annak idején is messze láttatták a hírt,

bizony a győzelemnek még nem lőttek.

Sötét erők által készített gonosz méreg,

árad szerte a világban, bejutva bárhová,

megkínoz, meggyötör, s gyengévé tesz,

előle biz nem lehet menekülni máshová.

Harcolni kell, küzdeni az ármány ellen,

nehéz, s véres csatáknak nézünk elébe,

a remény zászlai dicsőségről susognak,

hirdetve, hogyan is kerülhetünk fölébe.

Testbe zárva

Testbe zárva tobzódnak az érzések,

s egymással versengenek, ott belül,

a legtöbbjük már magát sem ismeri,

s biz a saját mondandóját írná felül.

Zűrzavarban, s káoszban rettegnek,

nem tudják kifejezni a jót, a szépet,

nem ösztökélik simogatásra a kezet,

s már önmagukban hordják a rémet.

Testbe zárva, összekuszálva várnak,

s próbálnak érvekkel a szívre hatni,

a szívet azonban kínzó bánat gyötri,

mivel nem akar érzéketlen maradni.

Felgyülemlett ideg

Felgyülemlett ideg, rettentő feszültség,

égő kínok, s tengernyi, lelket tépő seb,

őrjöngő vihar dúl az emberi szívekben,

s mi marad, az egy lemoshatatlan heg.

Felgyülemlett ideg, villámok cikáznak,

a legapróbb érintés atomcsapással felér,

robbanás előtti és drámával teli levegő,

s a test minden sejtje a túlélésről beszél.

h	K	s	c	p	s	v
1	2	3	4	5	6	7
8	9	10	11	12	13	14
15	16	17	18	19	20	21
22	23	24	25	26	27	28
29	30	31