Saját alkotásaim
A világ valóságát felfogni nem egyszerű dolog,
a megértéséhez figyelem és értelem kell,
s nem elég annyi, hogy a Föld forog.
Aki a reményét a rózsaszínű álmokban keresi,
s önmagát áltatva hiszi, hogy megtalálja,
fájón csodálkozik, mikor mégsem leli.
A világ valóságát felfogni talán nem is sikerül,
lehet, hogy e valóság örök homályba vész,
és végül az azt kutató ember kimerül.
Aki nem akarja látni a valóságot, az igazat,
az egy álomvilágban és burokban él,
és nem hiszi, e világ csak kirakat.
Kirakat, mely ügyesen megtéveszt, becsap,
varázsol a szemeknek és a tudatnak is,
ám végezetül mindenkire lecsap.
Aki nem akarja látni, hogy mi lehet a vége,
s miként végezheti a végtelenre várva,
az jobb, ha egy irányba néz, félre.
Milyen jó is azt hallani, hogy szükség van reánk,
bármikor, bármiben és csak úgy alapból is,
miközben a végzet csókja vár miránk.
Hitegetés az élet nagy része, önimádás, kábulat,
egyfajta tévelygés a valóság pillanatai között,
amelyekhez fény és dicsőség társulhat.
Milyen jó is azt hallani, hogy mi mások vagyunk,
és nincs hozzánk hasonló, pedig ez hazugság,
magunk után semmi jót nem hagyunk.
A remény csírája lassan már előbújni sem mer,
és nagyon óvatos, mivel sokszor csalódott,
hiszen rátapostak már nem egyszer.
Mire szárba szökkenne, már van az újabb vihar,
az eddigieknél is erősebb és hatalmasabb,
s a vége csak az lehet, mindenki kihal.
A remény csírája csendben senyved a sötétben,
és mélázik magában, milyen nehéz a sorsa,
ezen a világon minden olyan törékeny.
Milyen szomorú szó is a soha, de még milyen,
számtalan gondolatsor kezdődhet e szóval,
és a legtöbb nem úgy zárul, hogy igen.
Soha nem érem el azt, amire annyira vágyom,
soha nem lehet enyém a szívem szerelme,
és soha nem válik valóra a régi álmom.
Soha nem leszek sajnos gazdag, csak szegény,
soha nem adatott meg nekem sok minden,
és ráadásul még el is hagyott a remény.
Soha nem leszek sem fiatalabb, sem erősebb,
soha nem leszek bátrabb, ügyesebb sem,
sem bevállalósabb, vagy rámenősebb.
Soha ne mondja senki, semmikor, hogy soha,
és ne is higgye, hogy nem hall többet ilyet,
hisz e mondatoknak hosszú ám a sora.
Milyen szomorú szó is a soha, csak néha nem,
soha nem adom fel, soha nem hajtok fejet,
és soha nem láthat vesztesnek a szem.
Az igazság a börtönében szenved a kezdetek óta,
ott sínylődik, s ott is emésztődik fel teljesen,
minderről szól igen sok történet, nóta.
A rácsok mögül nézi, hogyan pusztítják el a létet,
hogyan bűvölik el az embereket hazugsággal,
és miként csapják be valamennyi népet.
Milyen módon uralkodik a gonosz a világ fölött,
s miként tudja uralni a hiszékenyek tömegét,
miközben ő áll, minden ármány mögött.
Hogyan használják fel az MI-t is önző céljaikra,
s miként fordítják majd azt az értelem ellen,
a saját szórakozásukra, gyilkos játékaikra.
Az igazság a börtönében szenved, de még remél,
még képes álmodni egy szebb, jobb világról,
de tudja, a gaz sötétség soha nem henyél.
Az élet és a sors már a kezdetektől vetélkedik,
igyekeznek mindig felülmúlni a másikat,
és mindkettő váltakozva kevélykedik.
Küzdenek fej-fej mellett, s néha egyazon úton,
ám gyakorta szemben állnak egymással,
és össze is vesznek a közös múlton.
Az élet és a sors nem mindig állhatja egymást,
mivel mindketten a győzelemre hajtanak,
s addig bizony megtesznek egy s mást.
Egyszer minden mérlegre kerül, a jó, a rossz,
a szeretet, az igaz lélek és az önző érdek,
a bőség, a szélesség, no meg a hossz.
Megméretik a becsület, a tisztesség, a hűség,
a barátság, a szerelem, a valódi emberség,
a türelem hiánya és az egyszerűség.
Megméretik az élet, a sors, s legvégül a halál,
megméretik minden perc és az összes tett,
a jellem, melyből a mérleg keveset talál.
Ugyanakkor mérhetetlen a gyűlölet, a harag,
a gonoszság, a kegyetlenség és az irigység,
a butaság, az illúzió, s az ellopott javak.
Mérhetetlen az ostobaság és a hiszékenység,
a kapzsiság, a hazugság, a hatalomvágy,
a düh, a kivagyiság, s az értetlenség.
Egyszer minden mérlegre kerül, de minden,
maga az ember is, úgy, ahogyan létezett,
és aki elbukik, annak visszaút nincsen.
Másodpercek, percek, órák,
mind a végtelen útját róják.
Sebesen szállnak a széllel,
küzdenek a nyárral, s téllel.
Útjukat nem állhatja semmi,
mindig előre fognak menni.
Adnak örömöt, meg bánatot,
ismerik a galaktikus járatot.
A múlt emléke fennen lebeg,
a jelen szemeink előtt pereg.
A jövő sok kérdőjel, s talány,
az ember ehhez képest parány.
Idő. Sokszor kevés jut belőle,
bárki bármit gondoljon felőle.
Drágább az aranynál, pénznél,
gyorsabb az elménél, fénynél.
Gazdálkodni igen nehéz vele,
a zseb hiába van pénzzel tele.
Mégis elvesztegetik oly sokan,
holott a pillanat nem vár, rohan.
Érzéseket repít szárnyain tova,
ha hibázol sem állhat meg soha.
Érdemtelenekre pazarolni hiba,
efelől nem lehet kétség, sem vita.
Az emberek önként adják fel az egykori énjüket,
s dalolva mondanak le mindenféle jogukról,
miközben a szemükben ott a rémület.
Annyi teher és megannyi félelem rakódik rájuk,
az eddigi álmaik útban vannak a semmibe,
s újabban csak a biztonság a vágyuk.
Az emberek önként adják fel az életük értelmét,
az önálló gondolkodásukat, szabadságukat,
és mindőjük megszokott kényelmét.
