Saját alkotásaim
Sokan önmaguknak is hazudnak sok mindenről,
az életről, a valóságról és az érzelmeikről is,
s hagyományt teremtenek mindebből.
Hazugságok fortyogó lávájában telnek a napjaik,
hazugság lesz minden percük és pillanatuk,
s szégyentől piroslanak a fáradt arcaik.
Sokan önmaguknak is hazudnak, úgy könnyebb,
könnyebb elfogadni a cukormázas valótlant,
hiszen félrenézni a lehető legkönnyebb.
Miféle ember lehet az, aki fogékony a rosszra,
akinek nincs lelkiismerete, sem becsülete,
s aki hitvány marad egész élethosszra?
Aki elárulja a népét, a családját és minden jót,
akinek nem számít más, csakis a haszon,
s aki becsmérli a hazáját is azonmód?
Miféle ember lehet az, aki öntelt és beképzelt,
ki túl sokat hisz magáról, pedig egy senki,
s aki a népe ellensége előtt letérdelt?
Mi marad meg majd rólunk, miután távozunk,
jóként, vagy rosszként emlékeznek-e reánk,
s addig még mi mindenről álmodunk?
Mi marad meg majd rólunk a végtelen időben,
a szavaink, a tetteink, hogy kik is voltunk,
s lesz-e nyomunk, a csillagos jövőben?
Az igazi jellem ritka, egy drágakőnél is ritkább,
valódi ékesség ebben a jellemtelen világban,
és sokan nem értik meg majd a titkát.
A titka az emberség, a becsület és a tiszta lélek,
az egyenesség, a megbízhatóság, az igazság,
s mindettől a hitványak nagyon félnek.
Az igazi jellem ritka, mert mélyen van, legbelül,
nem kihívóan páváskodik szerte, amerre jár,
és a számára mindig a jóság lesz legfelül.
Az élet törekvések sora, az elejétől a végéig,
szakadatlan utazás az álmok világa felé,
s a hatása elér egész a lélek mélyéig.
Az élet törekvések sora, az volt és az is lesz,
s mielőtt valaki végleg leteszi a lantját,
emberségéből is bizton példát tesz.
A tökéletesség nem érhető el, de tenni kell érte,
az út igen nehézkes, fárasztó, túl kimerítő,
ám kiderülhet, hogy mégis megérte.
Megérte mert a szerzett tudás nem válik köddé,
minden új tapasztalat tovább edzi a lelket,
és az elme sem marad sekélyes többé.
A tökéletesség nem érhető el, ám remélni lehet,
remélni, hogy az ember ügyesebbé válhat,
és önmagáért még jóval többet tehet.
Az öregedés terhe erősen nyomja a vállat,
és könnyedén elveszi az életkedvet is,
a lélek pedig csak mankóval járhat.
Az öregedés terhe a szívet bánatossá teszi,
az ember nehezen fogadja el mindezt,
s főleg azt, ha valaki ezt szóvá teszi.
A túlterhelt elme nem lát meg dolgokat,
ahogy azt sem, mi is történik körötte,
már fel sem fogja a fájó gondokat.
Nem látja meg a felkelő Nap ragyogását,
nem gyönyörködik a tündöklő égben,
és unott arccal eszi a vacsoráját.
Nem hallja meg a madarak hajnali dalát,
nem veszi észre a fán mosolygó almát,
és nem érzékeli senkinek a szavát.
A túlterhelt elme még önmagát sem érti,
és csupán egy kis nyugalomra vágyik,
hogy azt eléri-e, azt erősen kétli.
A tükör előtt állva önmagát látja az ember,
a szemeiben tükröződnek a saját hibái,
amelyeket talán be is ismer egyszer.
Látja az idő nyomát, a terhek eredményét,
az elszalasztott pillanatokat, esélyeket,
és visszavágyja egykori szerencséjét.
A tükör előtt állva a valósággal szembesül,
azzal, hogy sajnos nem különb másnál,
s mindezt érzi is a lelkében legbelül.
Az élet nem rózsás kedvű, sokkal inkább morcos,
számtalan fájó sebe van és szenved is tőle,
már csak arra van ereje, ami fontos.
Az élet nem rózsás kedvű és nem mosolyog sokat,
ellenkezőleg, bús, szomorú, reményre váró,
lassan a megmaradására sem fogad.
