reménytelenség Archívum - 4 / 11 oldal

A szabadságát vesztett madár

A szabadságát vesztett madár nem örül,

bús, szomorkodik, s életuntan csipog,

hiszen erős rácsok veszik körül.

Magába roskadva az emlékei után kutat,

milyen is volt valaha szabadon élni,

és miért nem talál most kiutat.

Annak idején, amikor a magasban szállt,

s az égen a tündöklő Nap felé tartott,

a természettel szinte eggyé is vállt.

Egy óvatlan pillanatban csapdába esett,

s mielőtt észbe kapott, láncra került,

tudta, ez sok madárral megesett.

Azóta reményre nem talál, csak vegetál,

kap ugyan enni és inni, de csakis rab,

s az összes szép álma messze száll.

A szabadságát vesztett madár nem repül,

és régi önmagának torz mása csupán,

mégis reméli, hogy innen kikerül.

Szeretetet hirdetni karddal

Szeretetet hirdetni karddal, na az aztán igen,

még véletlenül sem tűnik gyűlöletnek,

és bár hihetetlen, de van ilyen.

Rotyog az üstben a méreg, végzetes a hatása,

akik főzik, mindenkinek adnak belőle,

és így jön el a jövőnek halála.

Gyorsan terjed a homály, lebutítva az elmét,

és elvakítva a szemeket örök időkre,

így felemésztve eme világ lelkét.

A jóság és a remény virágait levágják rendre,

az igazság bálái mind a tűzben égnek,

ezzel kényszerítik a szót csendre.

Szeretetet hirdetni karddal, ez egy jó szokás,

könnyű vele lesújtani a valóság fejére,

és az élőkre ez egy nagy csapás.

Amíg ez a világ alszik

Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,

fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,

és sok életet végleg lerombol.

Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,

megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,

és eltakarja a Napot is, szegényt.

Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,

a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,

és ez marad az utódokra jussul.

Milyen csodás ez a világ

Milyen csodás ez a világ, telis-tele szépséggel,

ármánnyal, gonoszsággal, hazugsággal,

és háborúval, no meg rémséggel.

Jóindulattal, egóval, gyűlölettel, megvetéssel,

irigységgel, kapzsisággal, minden rosszal,

és lelkeket pusztító szenvedéssel.

Hamissággal, árulással, dühvel és butasággal,

megvetéssel, lenézéssel, lekicsinyléssel,

bájolgással, erőteljes tunyasággal.

Milyen csodás ez a világ, szeretet és örömteli,

izzón békétlen, reménytelen, esélytelen,

s mindezt csak magának köszönheti.

Az önbecsapás nem vezet jóra

Az önbecsapás nem vezet jóra és nem segít,

bár egy ideig szebbnek tűnhet a világ,

ám ébredéskor az ember veszít.

Elveszíti a hitét a képességeiben, magában,

mindabban, amit eddig csak elképzelt,

de nem élt át számtalan bajában.

Csalódik az igazat hallva, a valóságot látva,

és megpillantva az élet morcos arcát,

leesik az álla, a szája pedig tátva.

Az önbecsapás nem vezet jóra és nem is fog,

lehet a képzelet bármilyen határtalan,

egyszer az elme mindenből kifogy.

Amikor a tiszta víz felszínét

Amikor a tiszta víz felszínét a mocsok belepi,

és beborítja a sötét szenny, meg a méreg,

a friss oxigént a halaktól elveszi.

A halak fuldokolnak, s levegőért kapkodnak,

nem értik, mi történik, mi lett a vizükkel,

és az uszonyaikkal csapkodnak.

Ám hiába minden, egyre zavarosabb a vizük,

homályosul a látásuk, s fogy a reményük,

lassan elhal a túlélésbe vetett hitük.

Amikor a tiszta víz felszínét a mocsok belepi,

elvész a jövő és elvész a halak élettere is,

s ezért az élet már az esélyt temeti.

A remény csírája

A remény csírája lassan már előbújni sem mer,

és nagyon óvatos, mivel sokszor csalódott,

hiszen rátapostak már nem egyszer.

Mire szárba szökkenne, már van az újabb vihar,

az eddigieknél is erősebb és hatalmasabb,

s a vége csak az lehet, mindenki kihal.

A remény csírája csendben senyved a sötétben,

és mélázik magában, milyen nehéz a sorsa,

ezen a világon minden olyan törékeny.

Milyen szomorú szó is a soha

Milyen szomorú szó is a soha, de még milyen,

számtalan gondolatsor kezdődhet e szóval,

és a legtöbb nem úgy zárul, hogy igen.

Soha nem érem el azt, amire annyira vágyom,

soha nem lehet enyém a szívem szerelme,

és soha nem válik valóra a régi álmom.

Soha nem leszek sajnos gazdag, csak szegény,

soha nem adatott meg nekem sok minden,

és ráadásul még el is hagyott a remény.

Soha nem leszek sem fiatalabb, sem erősebb,

soha nem leszek bátrabb, ügyesebb sem,

sem bevállalósabb, vagy rámenősebb.

Soha ne mondja senki, semmikor, hogy soha,

és ne is higgye, hogy nem hall többet ilyet,

hisz e mondatoknak hosszú ám a sora.

Milyen szomorú szó is a soha, csak néha nem,

soha nem adom fel, soha nem hajtok fejet,

és soha nem láthat vesztesnek a szem.

Tömegek fognak gyászolni

Tömegek fognak gyászolni, a szabadság sírba száll,

s vele tartanak a barátai, a remény és az esély is,

az emberiségre egy sötét, gonosz világ vár.

A koporsóik már régóta készen állnak, rájuk várva,

a hiszékenység és a félelem készítették elő őket,

s a gyávaság fekteti mindőjüket eme ágyba.

Tömegek fognak gyászolni hamarosan, könnyezve,

s már nagyon bánják azokat a napokat, éveket,

amikor siettek engedelmeskedni fejvesztve.

Az élet igazságtalan

Az élet igazságtalan és gyakorta a jókat bünteti,

a gyengéket, az elesetteket, a sebezhetőeket,

s nem igen hagyja az igazságot küzdeni.

Azt sem hagyja, hogy magára találjon a remény,

és a sors vigaszt nyújtson a sérült lelkeknek,

emiatt szenved is az a számtalan szegény.

Az élet igazságtalan, nem meglepő, ilyen is volt,

szűkmarkú és fukar az álmok beteljesítésével,

sokak számára soha nem a sikerekről szólt.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31