Saját alkotásaim
Mikor a méz is keserű, akkor már nagy a baj,
semmi nem tetszik és szenved a lélek is,
s nem tud elülni a szívekben a zaj.
A testet is fájdalom gyötri, s igen sok a gond,
sikertelenség övezi a napok nagy részét,
a sors minderre még pezsgőt is bont.
Mikor a méz is keserű, jön egy kellemes nap,
ami felüdít, felfrissít és vidámabbá tesz,
s maga után szép emléket hagy.
A szívek rejtekén megannyi vágy alussza álmát,
a legtöbbjük soha nem fog előbukkanni,
és nem is bontogatja a szárnyát.
Nem repülnek a szellőkkel, s nem szállnak tova,
kihagyják a Nap ragyogását a kék égen,
és nem mosolyognak fel soha.
A szívek rejtekén ezernyi titkot őriz meg az idő,
odabent várnak halkan, a széltől is óva,
s remélik, nekik dolgozik a jövő.
Minden jó véget ér és sajnos túlontúl hamar,
sokkalta hamarabb, mint bármily rossz,
a jóval a sors szűkmarkú, fukar.
Legtöbbször szinte észrevétlenül suhan tova,
s úgy száguld el a pillanatok szárnyain,
mint a mesékben a táltosok lova.
Minden jó véget ér, mintha nem is lett volna,
csupán szép álomként őrzi az emlékezet,
s nem érzi, hogy e világról szólna.
Lélek nélkül, csupán lélektelen test az ember,
érzéketlen és közömbös mások bajaira,
s színtiszta nyugalmat nem lel.
Nem dobogtatja meg a szívét senki fájdalma,
nem érez szeretetet, sem más érzelmet,
és ocsmány színjáték a szánalma.
A segítsége nem őszinte, mindig érdek hajtja,
és a szenvedést szenvtelen arccal nézi,
életben csak a gőgössége tartja.
Lélek nélkül a fény elveszti a ragyogó erejét,
nem melenget, nem simogat soha többé,
s nem tölti be a jótékony szerepét.
Mindenkiből előtörhet olykor a rossz énje,
főleg ha bántják, ha megsértik a lelkét,
s ilyenkor bárkit eltenne a jégre.
Hőség idején szintúgy árad a düh, a harag,
s minél jobban szenved ettől az ember,
a kínja annál inkább vele marad.
Mindenkiből előtörhet a pusztítani akarás,
amit megpróbálhat elnyomni, leplezni,
s végül rájön, felesleges a tagadás.
Fel nem fogható érzés, milyen újra szabadnak lenni,
és ledobni a lelket a sötét mélybe lehúzó súlyokat,
s megkönnyebbülve, boldogan előre menni.
Elképesztő, amikor újjáéled a halottnak hitt remény,
s elhessegeti a tudatot fogva tartó sötét felhőket,
a Nap pedig ismét felragyoghat életünk egén.
Fel nem fogható az a sötétség, s a gonoszság árnyai,
az a folyamatos rettegés, melyet ezek kiváltanak,
ám végül mégis lehullanak a rabságnak láncai.
Sötétség után a fényre kijutni, szinte hihetetlen,
az elme csak igen nehezen tudja felfogni is,
s ez a lélek számára bizony mérhetetlen.
Ledobni a láncokat magunkról mámorító érzés,
felülmúlja a legszebb álmainkat, vágyainkat,
s hogy ez mennyire jó, az nem kérdés.
Megszabadulni a rabigától, talán el sem hihető,
és egyszerűen nehéz ennél jobbat kívánni is,
mert ez a teher tovább már nem vihető.
Sötétség után a fényre kikerülni, igazán mesés,
s lehet róla sokat ábrándozni, utána áhítozni,
ám amit tehetünk érte, az sosem kevés.
A mobilok bűvöletében éldegélnek az emberek,
a szemük szinte már összenőtt a képernyővel,
és nem tűnik fel, ha valami nem kerek.
Ilyetén lemaradnak a valódi világ szépségeiről,
s nem lesz saját gondolatuk szinte semmiről,
az élet kérdéseiről, a lélek mélységeiről.
Így lesznek befolyásolhatóak és engedelmesek,
mindenre bólogatóak, s küzdeni képtelenek,
akik minden normalitást elfelejtenek.
A mobilok bűvöletében elvesznek az érzelmek,
elhomályosul a tudat, s mindaz, ami emberi,
ugyanakkor megmaradnak a félelmek.
Mikor valaki fiatal, még hevítik az édes álmok,
teli van reménnyel és forró vágyakkal,
s nem sejti, a világ milyen álnok.
Mire rádöbben a valóságra, sajnos bizony késő,
számtalan kudarc éri, sok sebből vérzik,
és rájön, az útja nem lesz fénylő.
Ellenkezőleg, igen sok nehézség gyötri a lelkét,
rengeteg gondja akad és sokat csalódik,
s elveszni látja valamennyi tervét.
Mikor valaki fiatal, nem hisz az előtte járóknak,
a tanácsaikat kineveti, butaságnak tartja,
és elhiszi, soha nem bánkódhat.
Olyan hamar elvirágzik a sok varázslatos virág,
kisebbek és nagyobbak, csábító illatúak,
sárgák, pirosak, fehérek, meg lilák.
Színpompásak és változatosak, igazi szépségek,
szemet gyönyörködtetőek, lélekre hatóak,
jelképei ők a szeretetnek, s békének.
Kifejezhető velük a szerelem, a vágy és a bánat,
a boldogság, az ártatlanság, a szenvedély,
a ragyogás, a tisztaság, s a csodálat,
Olyan hamar elvirágzik mind, sajnos túl hamar,
csekélyke időt ad nekik az anyatermészet,
ám a látványuk lenyűgöző és pazar.
