Saját alkotásaim
Az ünnep fényei nem mindenkinek ragyognak,
s nem mindenki érezheti a szeretet melegét,
van, hogy bánat jut kicsiknek, nagyoknak.
Az ünnep fényei néha csupán árnyékot vetnek,
árnyékot az elesett és magányos emberekre,
azokra, akik a szeretteikkel nem lehetnek.
Az ünnep fényei a szívekbe új reményt hoznak,
örömmel, s boldogsággal töltik fel a lelkeket,
egy kis időre búcsút inthet a jó a rossznak.
Dögkeselyűk köröznek a még élő állatvilág fölött,
várva azok mielőbbi elpusztulását, a végüket,
ők fent, jól vannak, amíg a begyük tömött.
Néha sipítozva összegyűlnek a vén, kiszáradt fán,
az étvágyuk határtalan és már újra ennének,
a mohóságuknak sosem lesz vége tán.
Dögkeselyűk köröznek, s árnyékuk a földre vetül,
baljós árnyként előrevetítik a sötét végzetet,
ám az alul legelő tömeg nem menekül.
Mindenki másként dolgozza fel a veszteséget,
van, aki könnyebben, más megszenvedve,
s ez megpróbál minden nemzedéket.
A sors igen sokszor állít csapdát az ember elé,
nagyon sok akadállyal keseríti az életet,
s úgy terelget a végső cél felé.
Közben elbizonytalanít, megtréfál, arcul csap,
tönkretesz, felvidít, letaszít a mélybe,
s kiderül, ki e világban él, csak rab.
Mindenki másként küzd meg önnön árnyaival,
és másképpen éli meg a mindennapjait is,
ám sokszor nem bír a saját vágyaival.
Fel nem fogható érzés, milyen újra szabadnak lenni,
és ledobni a lelket a sötét mélybe lehúzó súlyokat,
s megkönnyebbülve, boldogan előre menni.
Elképesztő, amikor újjáéled a halottnak hitt remény,
s elhessegeti a tudatot fogva tartó sötét felhőket,
a Nap pedig ismét felragyoghat életünk egén.
Fel nem fogható az a sötétség, s a gonoszság árnyai,
az a folyamatos rettegés, melyet ezek kiváltanak,
ám végül mégis lehullanak a rabságnak láncai.
A boldog napok ideje véges, sajnos hamar lejár,
s bár az ünnepi fények még ragyognak,
a szeretetnek a kapuja bezár.
Eltávoznak az álmok, s velük mennek a vágyak,
az ölelések melegét felváltja a közöny,
és visszatérnek a sötét árnyak.
A boldog napok látomásként tűnnek majd tova,
a szívekben újfent zűrzavar uralkodik,
és távozik a karácsonyi csoda.
Sejtelmes árnyak suhannak szédületes sebességgel,
varázslatos táncot lejtenek a figyelmet elvonva,
s ha eljön az idő lecsapnak, erős hevességgel.
Sötét viharként mutatják meg az erejüket, lényüket,
villámokat szórva rettegést és félelmet keltenek,
már a világ kezdetén elvesztették a fényüket.
Sejtelmes árnyak susognak sugallatokat a világnak,
s szinte hipnotikus álomban tartanak minden élőt,
miközben állandóan a Föld körül cikáznak.
Hamarosan bealkonyul, a sötétség gyorsan közeleg,
a Nap lenyugodni készül, s előjönnek az árnyak,
ilyenkor felerősödnek a neszek, a zörejek.
Az árnyak előhozzák a rémületet és a félelem idejét,
eljönnek a rettegés órái, s a libabőrözés percei,
amint a szél fújni kezdi a végzetnek hidegét.
Hamarosan bealkonyul, a nappal koromsötétre vált,
és azon éjszakán, amikor a Hold nem bújik elő,
a gonoszság elszabadulva mindenkinek árt.
Lassan nyílnak a szemek, s a pillák nedvesek,
a pupillák tágulnak, a figyelem nyiladozik,
és a homályos dolgok nem kedvesek.
Tisztul a látás és az árnyak eltűnnek a napon,
felszáll a köd a hazugok gonosz mezejéről,
ám az igazság fájdalmas, de nagyon.
A kábulat már nem tarthat sokáig, lassan vége,
az ébredés kegyetlen lesz, s igen iszonyú,
és feltör a mélyből a valóság végre.
Lassan nyílnak a szemek, sajna túlontúl lassan,
nem ártana gyorsabban ébredni, s pislogni,
mivel erre esély nem adódik gyakran.
Nyugodt percek, s vidám órák,
a Vágyak a hosszú utakat róják.
Megbotlanak olykor és leülnek,
ám hamar újfent nekifeszülnek.
Nem hagyják lerázni magukat,
messziről hallatják a szavukat.
Hangjukat viszi a szél az éjben,
úsznak borban, sörben, kéjben.
Egyszer célhoz érnek, remélik,
komolyan hiszik, hogy megélik.
Álmuk közel is kerül a valóhoz,
semmi közük nincs a csalóhoz.
Az Élet a csaló. Homályba vezet.
Szakadékba visz, ahol csak lehet.
Szabadjára ereszt sok-sok árnyat,
nem állíthat meg minden Vágyat.
