Gyorsan telnek az évek és az idő sebesen suhan,
eközben elkopik az ember teste, lelke,
s ettől sokszor kétségbe zuhan.
Gyorsan telnek az évek, melyek nem túl szépek,
s bár néha akad vidámság és öröm is,
nem lehet gátat szabni a végnek.

Saját alkotásaim
Gyorsan telnek az évek és az idő sebesen suhan,
eközben elkopik az ember teste, lelke,
s ettől sokszor kétségbe zuhan.
Gyorsan telnek az évek, melyek nem túl szépek,
s bár néha akad vidámság és öröm is,
nem lehet gátat szabni a végnek.

Ébren álmodozni, s kialakítani egy saját világot,
egy szép helyet, ahol minden olyan békés,
s ahol mindig illatoznak a virágok.
Ahol állandó a napsütés és dúsak, zöldek a rétek,
a szeretet szívből jövő, a szerelem őszinte,
s az emberek egymástól nem félnek.
Ébren álmodozni megnyugtató, igazán jó dolog,
kellemes képzelgés a sok gond közepette,
s a lélek örül, kint az eső hiába kopog.

Az önmarcangolás sehova nem vezet igazán,
csupán megtiporja és megkeseríti a lelket,
s ez senki számára nem lehet vigasz ám.
Oly nehéz megküzdeni a problémák sorával,
és annyira kilátástalan sokszor ez az élet,
végül értünk jön a halál, a fakó lovával.
Az önmarcangolás kizárólag magunknak árt,
minket gyötör, kínoz, s kerget az őrületbe,
mialatt a reményünk a semmibe szállt.

Mindenkinek a saját fájdalma az, amit igazán átérez,
és amitől olyannyira kínzóan tud szenvedni,
a máséra csak udvariasságból rákérdez.
Ki-ki önnön gondját, baját és terheit cipeli magával,
legtöbbször az élete végéig küzd mindezzel,
s végül nem képes leszámolni a bajával.
Mindenkinek a saját fájdalma az igazi, hisz azt érzi,
s amíg a lelke szinte belerokkan mindebbe,
nem fog békében és nyugalomban élni.

Mindenkinek van bánata, amely elkísérheti a sírig,
amely soha nem hagyja nyugodni a lelkét,
s az a bánat, eljut egészen a szívig.
Ott megbújik, s rejtve munkálkodik, kínoz, gyötör,
néha már maga sem tudja, mióta szenved,
azonban mégis oly kitartóan pöröl.
Mindenkinek van bánata, mely álmaiban is kísérti,
s hiába minden, egyszerűen nem csitul el,
az embert az utolsó percig kíséri.

Vajon tényleg vár reánk a fény, az utunk végén,
s valóban tovább élhetünk egy szebb helyen,
vagy itt maradunk a sötétség mélyén?
Át tudjuk-e lépni azt a láthatatlan átjárót végül,
amelyen túljutva minden rossznak vége lesz,
és minden tragédia örökre megszépül?
Vajon tényleg vár reánk a végtelennek a békéje,
vagy mindez csupán álom és nem lehetséges,
és sohasem jutunk a kínjaink végére?

Önnön fájdalmait valamennyi ember maga érzi,
és önmaga szenved miattuk, bár leplezheti,
gyötrelmek között bizony nehéz élni.
A fájdalom elbizonytalanít, megkeseríti a lelket,
szétzúzza a figyelmet és mélabússá is tehet,
s a lélek kiutat ebből nehezen lelhet.
Más segíthet ugyan, ám a terheket nem veszi át,
nem is tehetné, hiszen neki megvan a magáé,
és szabadulást a sajátjaiból sem lát.
Önnön fájdalmait mindenki szenvedheti a sírig,
bár lehetnek időszakok, amikor kisüt a Nap,
és általa a remény, eljuthat a szívig.

Meddig tűri a lélek, hogy eltiporják újból és újra,
folyton megalázzák, elvegyék az életkedvét is,
s mindezt tegyék a jó köntösébe bújva?
Mikor ébred fel végre az altatásból, s az álomból,
mert úgy alszik, mint egykoron Csipkerózsika,
de a lelket ki szabadítja meg az átoktól?
A hiszékenység nem erény, sőt, a gyengeség jele,
a bizonytalanságé, a tudatlanságé, s a félelemé,
felnyílhat egyszer az emberek szeme?
Meddig tűri a lélek a semmibevételt, a fájdalmat,
képes lesz valaha magára találni és ha mégsem,
érdemel-e végül bármiféle szánalmat?

Az élet nem egy álom, nem volt az és nem is lesz,
szinte minden napunkat mások osszák be,
s így a sors, sokszor keserűvé tesz.
A legszebb éveink gyorsan elszállnak a semmibe,
s mire észbe kapnánk, már túlontúl késő,
rájövünk, nem jutottunk semmire.
Eközben elkopik a testünk és megfárad a lelkünk,
a vágyaink, a terveink elhagynak minket,
s nem sikerül önmagunkra lelnünk.
Az élet nem egy álom, sokkalta inkább rémálom,
amelyben kevés a jó, a szép és az öröm,
eltűntek, a végzetbe vivő sétányon.

Amit a szív magában őriz, az sokszor ott is marad,
mélyen megbújva a legelrejtettebb zugban,
s meglehet, soha nem lesz szabad.
Ott bújik meg az eltitkolt szerelem, s a vágyálmok,
a remények, a félelmek, a reménytelenség,
és ott szövik hálójukat az ábrándok.
Amit a szív magában őriz, az befolyásolja a lelket,
feltüzelheti, feldobhatja, de le is rombolhatja,
s ezzel magának ássa meg a vermet.
