Saját alkotásaim
Elhinni a valótlanságot, ez sajnos ma már a sikk,
és nem szembemenni a szutykos, sötét árral,
ez az, aminek örül, az az aljadék klikk.
Nem elfogadni az értelem szavát, ez a való álom,
fejet hajtani, mindent átadni a hiteltelennek,
és ilyenformán elbukni, bármiféle áron.
Elhinni a valótlanságot, ez amit tőlünk elvárnak,
nem gondolkodni, hanem engedelmeskedni,
és ilyetén feszítenek minket egymásnak.
A sötétség jól tud altatni, s mire eljő a reggel,
az emberek elméje oly furcsákat álmodik,
és elhiszi, hogy szépen él majd egyszer.
A valóságot csupán álomként kezeli sokszor,
és mindazt, amit a szeme valójában láthat,
letagadja, elutasítja, s mérgében tombol.
Nem fogja elismerni, hogy valaha is tévedett,
mivel akkor be kellene vallania a hibáit is,
és elfogadni, hogy feleslegesen létezett.
A sötétség jól tud altatni, a varázsa elveszejt,
csillogást ígér, sikert, minden szépet és jót,
ám mire ébred az ember, mindent elfelejt.
Mindenkiből kihozza a hőség a legrosszabb oldalát,
a kegyetlenséget, a gyilkos hajlamot és a gonoszt,
s felidézi az emberiség legsötétebb korszakát.
Azt a korszakot, melyben az értelem nem virágzott,
amelyben a jóság, a szeretet és a szépség bűn volt,
s amelyikből a tiszta erkölcs biza hiányzott.
Mindenkiből kihozza a pokol az igazi, valódi énjét,
a legrejtettebb vágyait és a legszörnyűbb álmait,
s megmutatja az emberi faj igazi mikéntjét.
Milyen csodás ez a rettenetes és kínzó hőség,
melytől izzad az ember, de úgy rendesen,
s a terményekből sem lesz bőség.
A befolyásolt időjárás valódi poklot varázsol,
és kíméletlenül gyötri az élővilág nagyját,
növénnyel, állattal egyaránt leszámol.
Nem enged pihenni, s elveszi a maradék erőt,
meggátolja a felfrissülést, a normális létet,
messze elűzve a természetes esőt.
Milyen csodás a forróság, jó ám a szenvedés,
kinek is kellenének az elviselhető napok,
mikor itt van helyettük a perzselés.
Soha nem fogom elérni a nyugdíjat, sajnos soha,
és hiába vágyom erre az idős korom ellenére,
ha ez megtörténne, az lenne biz a csoda.
Mondja mindezt egy munkába megfáradt ember,
aki egész életében dolgozott és adót fizetett,
s esélyt, reményt a szabadulására nem lel.
Nem szabadulhat, amíg még megdobban a szíve,
míg fel tudja emelni a kezeit, s tud mozogni,
míg nem töri nyakát, s nem fullad vízbe.
A fiatalabbak ne is álmodjanak, oly esélytelenek,
mindaz, mit elhitettek velük, csupa hazugság,
s a valóság szempontjából veszélytelenek.
Soha nem fogom elérni azt, amiről álmodom rég,
gondolhatja ezt bárki, s bizony sajna ez igaz,
nagyon szomorú lehet a felismerés, a vég.
Mivé is leszünk az időnek fodrozódó sodrában,
mivé válunk az egyre keményedő életben,
s hogyan tart a sors ennyire fogságban?
Miért is vagyunk olyanok, mint egy apró virág,
amelyiket a legkisebb szél is meghajlíthat,
s még csak nem is tud minderről a világ?
Hogyan válhat zavarossá a kristálytiszta patak,
amelyikben egykoron a pisztrángok úsztak,
s melyben ma már senki nem fog halat?
Miként juthat valaki csakúgy a szakadék aljára,
mikor egykor fentről, a magasból nézett alá,
s onnan nevetett mindenkinek az arcába?
Mivé is leszünk, ha végleg kihuny a csillagunk,
és egykori ragyogásunk immár a múlté lesz,
s többé soha, senkinek nem csillogunk?
Minden jónak sajnálatosan hamar vége szakad,
s úgy tűnhet, hogy talán nem is létezett,
bezzeg a rossz, az mindig marad.
Marad és folyamatosan edzésben tartja a lelket,
mindennap képes valami borzasztót tenni,
az emberre ömlesztve sok terhet.
Minden jónak leketyeg az órája, emlékké válik,
s bár legtöbbször csupán rövid ideig tart,
a szív megőrzi mindezt a halálig.
Eltévelyedve az úton, bolyong az egyszeri ember,
lassan fogalma sincsen már semmiről sem,
s éppen ezért lelki nyugalomra nem lel.
Annyi információ bombázza az elméjét naponta,
hogy egyszerűen nem fogja fel, mit kellene,
s pont ezért van mindig sarokba szorítva.
Nem képes rátalálni a Napra, az esőfelhők fölött,
és nem látja meg éjszaka a telihold ezüstjét,
ahogy az igazat sem, a hazugság mögött.
Eltévelyedve az úton semmi nem jó, vagy tiszta,
minden zűrzavaros, ködös, homályba vesző,
és az elvesztett esély biza nem tér vissza.
A béke világában a háborúk soha nem léteznek,
nincs harag, gyűlölet, nincs ellenségeskedés,
és nincsenek olyanok, akik éheznek.
Minden nyugodt, néha még a szellő sem lebben,
a Nap mosolyogva ragyog az ég kékjében,
és ezt lefesteni sem lehetne szebben.
A szeretet ereje átjár mindenkit, az összes lelket,
boldogan telnek a percek, az órák, a napok,
és e helyütt, bárki biztonságra lelhet.
Természetes a segítőkészség, az emberek vígak,
sokat nevetgélnek együtt, igen kedélyesek,
és soha, de soha, semmiért nem sírnak.
A béke világában a csillagok őrködnek az éjben,
a Hold pedig bőkezűen szórja szét ezüstjét,
és mindenki együtt osztozhat a fényben.
Szívünk csücske, a hétfő, a legkedveltebb nap,
s már reggel, amikor megszólal a vekker,
az emberek sokasága a szívéhez kap.
Mosolygó arccal néznek az órára és készülnek,
és félig még alva indulnak a fürdőszobába,
ahol a tükör előtt állva szépülnek.
Azután fogják a táskáikat, a reggeli elemózsiát,
körbenéznek a lakásaikban, minden zugban,
és ezzel be is fejezik eme ceremóniát.
Irány a munkahely, busszal, vonattal, kocsival,
persze vannak, akik gyalogosan teszik ezt,
felvértezve idegekkel és sok sztorival.
Jöhet végre az élet értelme, a munka végsőkig,
sőt, szakadásig, kimerülésig, igen vidáman,
s ez a nap is jócskán az agyakba vésődik.
Délután, mikor vége a szokásos napi rutinnak,
hazaindulnak a szorgos dolgozók tömegei,
s nekiesnek a sörnek, bornak, pudingnak.
Szívünk csücske, a hétfő, így lesz a nyugdíjig,
az azonban oly távoli, mint a világűr vége,
s addig alattunk, biz a föld is megnyílik.
