Saját alkotásaim
Az élet nem sűrűn cirógatja meg az emberek lelkét,
és nem mosolyog kedvesen reájuk gyakorta,
viszont sokaknak megnehezíti a tervét.
A tervét, mely a szép álmokról, a vágyakról szólnak,
egy csodásabb, élhetőbb világról, a szeretetről,
és sajna nem ad sok teret, semmiféle jónak.
Az élet nem sűrűn cirógatja az elesettet, a gyengét,
nem segíti a beteget, a szegényt, a kisembert,
és bizony sokszor beléjük mártja a pengét.
Segíteni másoknak jó dolog, szívet melengető érzés,
támaszt nyújtani az elesetteknek, gyengéknek,
emberhez méltó és ez nem lehet kérdés.
Segíteni másoknak jó dolog, felemeli a fáradt lelket,
s miközben sikerül másokat kihúzni a gödörből,
a mi saját énünk is, egy kis örömre lelhet.
A szavak néha veszélyesebbek, mint egy valódi fegyver,
kegyetlenül meg tudják sebezni az ember lelkét,
és manipulálnak vele minden este, reggel.
Szavakkal fedik el a valóságot, leplezik el a sok rosszat,
szavakkal ármánykodnak az igazság ellenében,
és teszik ezt állandóan, egész élethosszat.
A szavak néha veszélyesebbek, mint egy gyilkos méreg,
az végezhet hamar, a szavak sokáig kínozhatnak,
és ez így marad, amíg csak emberek élnek.
Az elkábítottak világában kihalóban van az értelem,
a legtöbben már a telefonjaikon élik az életüket,
így a meghódításuk egyszerű lesz, s vértelen.
Kik a képernyőhöz tapadva töltik a mindennapokat,
azok számára nem számít immár senki, semmi,
és hamar felszámolják az élő kapcsolatokat.
Az elme elsorvad, kihalóban van, s meglehet végleg,
minden hatalom vágyálma ez, a totális uralom,
és ez nagyon valószínű álom, de tényleg.
Az emberiség egykori fejlődése a szakadékba zuhan,
s mindaz, ami jó volt, a feledésbe merül örökre,
miközben az idő megállíthatatlanul suhan.
Az elkábítottak világában jóra számítani nem lehet,
sokkalta inkább káoszra és állandó zűrzavarra,
s ez ellen a józanság vajmi keveset tehet.
Amikor már minden fáj, akkor csak szenved az ember,
nem képes meglátni sem a szépséget, sem a jót,
és hiszi, hogy ő már senkinek nem kell.
Leélte az életét, dolgozott sokat, kitartóan, becsülettel,
szerette, imádta a családját, a barátait, ismerőseit,
s bármit megtett volna értük, hevülettel.
Amikor már minden fáj, a türelem nem létezhet többé,
minden vágy és álom, amely eddig reményt adott,
oly hirtelen vált semmivé, szürke köddé.
Egy néphez szólni felelősség, nem szórakoztató játék,
nem egy babazsúr, amely csak úgy magával sodor,
és ami a legfőbb, nem komolytalan szándék.
Aki ezt megteszi, annak a tudatában leledzik mindez,
s aki tiszta szívvel teszi a dolgát, az mind tudja jól,
hogy semmi, de semmi köze nincs a hithez.
Egy néphez szólni felelősség, mert rajta állhat a jövő,
rajta állhat mindaz, ami a jelent is szebbé teheti,
s ehhez becsületes ember kell, nem cselszövő.
Érdemes ragaszkodni valamihez, ha az már nem jó,
legyen az bármi, az életvitel, vagy a megszokás,
és miért van az, hogy másról nem lehet szó?
Biztos, hogy annyira tökéletes volt ez idáig minden,
annyira, hogy foggal-körömmel védeni kellene,
s létezne, hogy jobb lehetőség már nincsen?
Érdemes ragaszkodni valamihez, akkor is, ha rossz,
ha csak szenvedésből állnak ki a mindennapok,
s ha mindez, egy soha véget nem érő hossz?
Mindenfelé panasz hangja száll, bármerre is járok,
kinek-kinek van saját baja és önnön gondja,
boldog embereket csak igen ritkán látok.
Van, aki a megromlott egészsége miatt siránkozik,
mást a kevés nyugdíja tesz szomorúvá nagyon,
s van, aki egy élhetőbb életért imádkozik.
Van, kit az egyedüllét gyötör, s a bánatos magány,
mást az ellenkezője zavar, az emberek tömege,
s van, kinek hatalmas az adósság a nyakán.
Van, akit hajléktalanná tett az élet, keserű a sorsa,
mást a viszonzatlan szerelem gyötri állandóan,
s van, ki maga sem tudja, mi lenne a dolga.
Mindenfelé panasz hangja száll, s viszi a szél tova,
úgy tűnik, a remény is messze elhagyta e földet,
és meglehet, sokakhoz nem tér vissza, soha.
Egyszer majd mind útra kelünk, vár reánk a végtelen,
hátrahagyjuk a múltunkat és az emlékeinket,
s az új létünk, immár nem lesz fénytelen.
Az öröklét felé vezető utunkat beragyogják a csillagok,
és mutatják a helyes irányt a lelkeink számára,
ember soha nem látott még ennyi csillagot.
Egyszer majd mind útra kelünk, sorban, egymás után,
van, hogy sokat kell várnunk, máskor kevesebbet,
ez a földi élet nem több, csak átmenet csupán.
Mint csillogó gyémánt, mely tündöklően szórja a fényét,
úgy képes ragyogni a tiszta, mély és igazi szeretet,
miközben átjárja az emberek szívét, s lényét.
Mint csillogó gyémánt, melynél nemesebb ékkő nincsen,
és melynek az értéke örök, olyan a valódi szeretet,
őszinte érzés, amelyben értékhatár sincsen.
