Saját alkotásaim
Vannak, akik szeretik a tömeget, a folyamatos nyüzsgést,
a napi tivornyákat, az esti rendezvényeket, a bulikat,
és egyszerűen nem bírják abbahagyni a züllést.
Mások az egyedüllétre vágynak, a nyugalomra, a békére,
a magányos csendre és az elméjük frissen tartására,
s ha nem keresi őket senki, nem esnek kétségbe.
Vannak, akik szeretik a tömeget és vannak, kiknek teher,
mindenki más, másként gondolkodik, másként érez,
s mindezen kihívásokra, a lélek is egyediként felel.
Az igazi szerelem megmarad örökre, az utolsó percig,
a szeretett személy emléke soha nem feledhető,
s eme szerelem ereje, a tisztaságában rejlik.
Az igazi szerelem megmarad örökre, amíg a szív érez,
és amíg az elme képes visszaidézni az érzéseket,
elkíséri a lelket, amikor az elindul a fényhez.
Szenny árassza el az egész világot, amelybe az belefullad,
mindenfelé a mocsok és a fertő piszkítja be a Földet,
miközben az értelem, mindebbe beleszunnyad.
Szenny árassza el az egész világot és megfertőzi az elmét,
mely zavarodottá válik, s képtelen józan cselekvésre,
kapcarongynak nézve, a legfinomabb kelmét.
A digitális világ bűvkörében élve, számtalan az előny,
nincsenek titkok, nem szabadok a gondolatok,
s a Naptól is kímélve, lehúzzák a redőnyt.
Nem fáraszthatnak ki senkit, a hiábavaló önös álmok,
s az izzó vágyak, a felesleges szeretet ábrándja,
és akár egy óhajért is, behajtják a vámot.
Szükségtelen a készpénz, hisz némi szabadságot adna,
na a chip, az igen, az ember minden adatát látja,
és a sötétség elitjének rögvest átadja.
Egy érzésektől mentes világban minden annyira szép,
programozható az élet, a nap valamennyi perce,
és lényegtelen, hogy mit is akar a nép.
A digitális világ bűvkörében élve, az elme kora lejárt,
sőt, a normalitás ideje is véglegesen elköszönt,
és az élet eddig nyitott kapuja, bezárt.
Mikor lehull a hiszékenység leple, s világosodni kezd,
a látás lassan kitisztul, az értelem ébredezik,
és az ember kételkedik magában, feszt.
Mikor lehull a hiszékenység leple és felragyog a Nap,
az ég kékje tündöklőbb, mint valaha lehetett,
s az elme újfent, ismételten erőre kap.
Fényre van szükség, éltető fényre, s nem sötétre,
a Nap cirógató melegére, mely életet teremt,
s nem viharra, amely eljuttat a sötétbe.
Fényre van szükség, az értelem, az elme fényére,
a szeretet, az igazság és a becsület fényére,
melyek pontot tesznek a sötétség végére.
A fogva tartott elme, nem az ura önmagának,
mindig engedelmes, mindig engedékeny,
s nem látja, hogy ez az oka a bajának.
A fogva tartott elme gondolkodása homályos,
és sokszor nem hisz a saját szemének sem,
számára minden rossz, csak szokásos.
Megzavart időjárás és jól összezavart elmék sora,
ami zajlik eme világban, szemfényvesztés,
s nagy eséllyel nem ér véget soha.
A viharfelhők oly régóta gyülekeznek a kék égen,
a Nap azonban nem vette komolyan őket,
s a Hold sem tette ezt, a sötét éjben.
Megzavart időjárás, nyár ősszel, tavasz idején tél,
mindezek lekötik a figyelmet hosszú időre,
és eközben a gonosz, új életre kél.
A sötétség jól tud altatni, s mire eljő a reggel,
az emberek elméje oly furcsákat álmodik,
és elhiszi, hogy szépen él majd egyszer.
A valóságot csupán álomként kezeli sokszor,
és mindazt, amit a szeme valójában láthat,
letagadja, elutasítja, s mérgében tombol.
Nem fogja elismerni, hogy valaha is tévedett,
mivel akkor be kellene vallania a hibáit is,
és elfogadni, hogy feleslegesen létezett.
A sötétség jól tud altatni, a varázsa elveszejt,
csillogást ígér, sikert, minden szépet és jót,
ám mire ébred az ember, mindent elfelejt.
Kinek kell egy olyan világ, ahol a kín rengeteg,
amelyben a sötétség elpusztítja a fényt,
s melyben a napok nem csendesek?
Amelyben a normalitás bűn, s az értelem kihalt,
amelyikben a szeretet nem létezhet soha,
és ahol egy szellő is okozhat vihart?
Melyben a szülők ellen fordul saját gyermekük,
nem törődnek sem a jóval, sem a széppel,
és a megosztás a gonosz fegyverük?
Hol van az igazságnak a csírája, volt egyáltalán,
létezett valaha becsület és tisztességes lét,
s állt valami az erkölcs magaslatán?
Hogyan tarthatja fogságban a valótlan az elmét,
s miképpen manipulálhatja a belső tudatot,
felhasználva a szavahihetőség elvét?
Kinek kell egy olyan világ, ahol csak rab lehet,
és nem számítanak a tettei, sem önmaga,
s önmagáért biza semmit nem tehet?
