Saját alkotásaim
Mikor az éberség alszik, furcsa dolgok történnek,
minden másnak tűnhet, sokkal hihetőbbnek,
és ekkor bizony nem csak jó történhet.
Mikor az éberség alszik, csapdába kerül az elme,
és hiába volt eddig megfontolt, s oly logikus,
rosszra fordulhat az összes szép terve.
Egy vak néha többet lát, mint nagyon sok látó,
mivel nincs megtévesztve a látványok által,
s vannak, kiknek a számára ez igen fájó.
Aki soha nem látott, azt csak az érzékei éltetik,
és azok vezérlik, hogy merrefelé is tartson,
s támogatják, amíg ezen a világon létezik.
Egy vak néha többet lát, mint azt talán kellene,
mivel nem a szeme, hanem a szíve irányítja,
ám nem a látástól függ az ember jelleme.
A hiszékenység sosem vezet jóra, rossz útra terel,
be tudja csapni az elmét bárhol és bármikor,
ám a kudarcokért az ember önmaga felel.
A hiszékenység sosem vezet jóra és sírba is tehet,
általa elvész a bizalom, elveszhetnek a javak,
s mindaz ami szép volt, semmivé lehet.
Mindenki másra fogékony, ki a rosszra, ki a jóra,
van, aki a szeretetre, míg mások a gonoszra,
s van, ki a napsütésre, míg mások a hóra.
Mindenki másra fogékony, ki milyen és mit érez,
van, akinek a lelke a fontos, másnak a szíve,
s van, aki előbb üt, míg más előbb kérdez.
Mindenki másra fogékony, ki a létre, s ki a végre,
ki a hazugságok tömegére és ki az igazságra,
ki a rögtönzésre, ki pedig a józan észre.
Önámítás, a lélek gyilkosa, mely a magasba emel,
elhiteti, hogy az ember bizony oly tökéletes,
és semmiféle gondért, bajért, nem felel.
Elhiteti, hogy minden pazar, s minden nagyon jó,
nem kérdéses a siker, a dicsőség, a győzelem,
és az óhaj sem egy pusztába kiáltott szó.
Önámítás, a lélek gyilkosa, mely az elmét megöli,
és amely hatalmas arroganciát sugall szerte,
s a jóságot, az emberséget, örökre kiöli.
Nem minden az, aminek látszik és sosem volt az,
olykor összekeverik az alkonyt a pirkadattal,
s ha egy növény zöld, attól még nem gaz.
Nem minden az, aminek hiszik sokan és sokszor,
a szemet igen könnyű becsapni az elme által,
az ember néha nem azt látja, amire gondol.
Az idő megszépítheti a múltat és becsaphatja az elmét,
varázslatossá tudja tenni mindazt, ami rossz volt,
ezzel megszabadítva a súlytól az ember lelkét.
Az idő megszépítheti a múltat és egy új világot teremt,
azonban az igazság ettől még igazság fog maradni,
s az a jó, ha az ember eszerint éli meg a jelent.
Az elkábítottak világában kihalóban van az értelem,
a legtöbben már a telefonjaikon élik az életüket,
így a meghódításuk egyszerű lesz, s vértelen.
Kik a képernyőhöz tapadva töltik a mindennapokat,
azok számára nem számít immár senki, semmi,
és hamar felszámolják az élő kapcsolatokat.
Az elme elsorvad, kihalóban van, s meglehet végleg,
minden hatalom vágyálma ez, a totális uralom,
és ez nagyon valószínű álom, de tényleg.
Az emberiség egykori fejlődése a szakadékba zuhan,
s mindaz, ami jó volt, a feledésbe merül örökre,
miközben az idő megállíthatatlanul suhan.
Az elkábítottak világában jóra számítani nem lehet,
sokkalta inkább káoszra és állandó zűrzavarra,
s ez ellen a józanság vajmi keveset tehet.
Amikor még fiatal az ember, mindent másképpen lát,
van ereje, gyors, ruganyos, az elméje szárnyal,
és meg tudja különböztetni bokortól a fát.
Később ez változik, már nem olyan rózsásak a napok,
gyakorta gyötri a fáradtság, túlontúl elfoglalt,
és idegesítik mind a kicsik, mind a nagyok.
Majd eljön az idő, amikor lassúbb lesz, lomha, unott,
megjelennek az arcán a ráncok, beteggé válik,
és szomorúan látja, hogy bizony idáig jutott.
Amikor még fiatal az ember, nem akarja látni a véget,
nem hiszi el, mennyire el fog kopni a teste, lelke,
és mennyire keserűvé válik egyszer evégett.
A félelem mérgezi a lelkeket és kiszolgáltatottá teszi,
ezen okból folyik még a csapból is a rettegtetés,
s mindez, az emberek életkedvét is elveszi.
A félelem mérgezi a lelkeket és sokakat beteggé tesz,
megfertőzi az elméket, a gyávaság börtönébe zár,
s amíg nem küzd az ész, ez mindig így lesz.
