Saját alkotásaim
Az idő túlmutat rajtunk, bármit tegyünk,
nem szépít meg semmit, nem hazudik,
s nem foglalkozik vele, mi lesz velünk.
Nem áltat, nem ígér, s nem is kegyelmez,
nem szán meg, nem könnyezik értünk,
nem veregeti a vállunkat, fegyelmez.
Nem ölel át, s nem fogja meg a kezünket,
nem csókol arcon, nem játszik velünk,
azonban ő zárja le majd a szemünket.
Az idő túlmutat rajtunk, kicsik vagyunk,
erőtlenek, gyengék és túlontúl gyávák,
a végtelenben nem harsog a szavunk.
A valóságot elfogadni hihetetlenül nehéz,
az ugyanis megégeti a lelket és a szívet,
s aki mindezzel szembeszáll, merész.
A valóságot elfogadni mámor a semmibe,
önbecsapás, önámítás és fejet hajtás,
azonban mindez nem jó semmire.
A valóságot elfogadni gyakorta nem lehet,
mivel a tudat és az elme nem is bírja el,
s ez ellen az ember nem sokat tehet.
Csodálatos jövőkép függ a múzeumi falon,
rajta háború, pusztulás, temető látszik,
ez a kép valósághű és realista nagyon.
A kép előtt állók tekintete merev, komoly,
döbbenten bámulják az alkotást sokáig,
és egyikük arcán sem látszik mosoly.
A lelkükben, mélyen, megborzong valami,
szinte érzik a bőrükön azt, amit látnak,
és eszükbe jutnak elődeik intő szavai.
Csodálatos jövőkép függ az emberek előtt,
ez a kép lefesti a számukra a rémálmot,
és próbál hatni rájuk mindenekelőtt.
Viharfelhők gyülekeznek az égen,
még csend honol a kietlen tájon,
legtöbben meglapulnak az éjben,
félnek, nehogy a vihar szele fájjon.
Becsukják a szemüket, ám hiába,
nem menekülhetnek a valóság elől,
rettegve kiabálhatnak a sötét világba,
süket fülekre találnak mindenfelől.
Nem akarják látni mi is vár rájuk,
azt hiszik ők kivételek, ők mások,
bíznak benne, hogy teljesül a vágyuk,
holott nem egyebek, csupán bábok.
Végül lesújt a villám, feltámad a szél,
felnyílnak újból a lehunyt szemek,
végre az önámítók hada új életre kél,
s megteszik a vihar ellen amit lehet.
Mikor a félelem irányít, akkor nincs remény,
nincs megnyugvás és nincs békesség,
az élet pedig rettentően kemény.
Mikor a szemek nem látnak, csak az orrukig,
és azt csak veszik észre, amit engednek,
akkor azt bánni fogják, holtukig.
Mikor az ész alszik, s a hiszékenység az új úr,
könnyedén elhallgattatják az értelmet,
a lelkekben a bizonytalanság dúl.
Mikor családtagokat uszítanak egymás ellen,
s azok egy része engedelmes bábbá válik,
nem számít a vér, igazság, jellem.
Mikor a félelem irányít, az embereknek vége,
a szabadságuk a múlté lesz, véglegesen,
és soha többé nem jutnak a fénybe.
Hiba nélkül még nem létezett ember,
és ez így is marad, míg a világ világ,
sokan járnak bekötött szemmel.
Hiba nélkül még nem született senki,
ez a természet rendje és a fintora is,
ám a szépet, a jót, észre kell venni.
Dalolnak a madarak, a tavasz fénye ragyog,
a természet újra felveszi a zöld ruháját,
és nem sokáig lesznek már fagyok.
Dalolnak a madarak, az élet is magára talál,
s miközben ébredezik a hosszú álmából,
újfent magára talál a vidék, a határ.
Aki kiteszi a szívét-lelkét, hogy segítsen,
s felajánlja az utolsó falatot is másnak,
nem érdemli meg, hogy veszítsen.
Aki kiteszi a szívét-lelkét viszonzatlanul,
és nem vár el érte semmit, semmikor,
az szinte egy szent, kimondatlanul.
Mindenki leplezni próbálja önnön hibáit,
a fájdalmait, a csalódásait, az érzéseit,
és elhallgatni az elvesztett vitáit.
Letagadni a valódi mivoltát, a valós énjét,
a legtitkosabb álmait, az izzó vágyait,
s eközben védeni a saját lényét.
Mindenki leplezni próbálja az igazi arcát,
a sebezhetőségét és az érzékenységét,
mialatt a lelke megvívja a harcát.
Szabadon szárnyalna a szabadság madara,
ám egyfolytában üldözik a ragadozók,
s jobban, mint egykoron, valaha.
Bármerre is tartson, biztonságra nem talál,
sok csapdát állítottak neki és lőnek rá,
ha elfogják, az az ő számára halál.
Szabadon szárnyalna a szabadság madara,
a szíve a remény felé vinné, a magasba,
ahol örök a fény és a béke tavasza.
