Saját alkotásaim
A valósággal szembenézni sokan nem szeretnek,
mivel az igen fájó tud lenni a legtöbbször,
s tudják, ez ellen nem sokat tehetnek.
A valósággal szembenézni egy próbatétel, teher,
ami olyan hatalmas súlyt helyez a lelkekre,
melyet az emberek zöme nehezen kezel.
Szellő cirógatja a leveleket, mosolyog a Nap,
az élővilág sürög-forog, s teszi a dolgát,
a természet ismét és újra erőre kap.
Szellő cirógatja a leveleket, közeledik az est,
pihenőre készülnek a nappali állatok,
és éjjel bizony a Hold sem lesz rest.
Egy tavaszi estén, amikor a gondolat is alszik,
és a Hold mosolyog a csillagok között,
a sötétben a rigók éneke hallik.
Dalolnak az életről, a szerelemről, s a világról,
a természet szépségeiről, a nyugalomról,
és a rengeteg gyönyörű virágról.
Egy tavaszi estén, amikor a csend hangja száll,
s a levelek vidáman susognak az ágakon,
egy kis időre a békétlenség is leáll.
Aki a szavahihetőségét elveszíti, önmagát veszíti el,
és ezzel együtt megszabadul a becsületétől is,
így a lelke soha többé nyugalmat nem lel.
Aki a szavahihetőségét elveszíti, az becstelenné lesz,
és attól kezdve nem hisz neki senki, aki ismeri,
már hiába mond igazat, s jót hiába is tesz.
Aki nem üt vissza, ne csodálkozzon, ha megverik,
ha lenézik, kigúnyolják, megvetően kinevetik,
és legvégül mindent, ami az övé, elveszik.
Aki nem üt vissza, csak gyáván, s reszketve lapul,
a szemeit lesütve retteg attól, hogy mi vár rá,
azt önmaga félelme ejtette és tartja rabul.
Aki nem üt vissza és még a gyermekeit sem védi,
sőt, tétlenül nézi, ahogyan az állatait is leölik,
annak ezen a világon igen fájdalmas élni.
Aki nem üt vissza, mindenféle riogatásnak bedől,
s engedély nélkül még reménykedni sem mer,
az egy megkeseredett lelkű ember belül.
A terméketlen földbe vetett mag eleve esélytelen,
nem tud kicsirázni és nem tud fejlődni sem,
a termés esélye így bizony reménytelen.
Az emberi elme sem ragyog fennen, ha üres a tér,
és nem képes befogadni a tudás tiszta fényét,
pedig a pallérozatlan elme keveset ér.
A terméketlen földbe vetett mag csupán szenved,
s hiába öntözik a földjét, hiába esik rá az eső,
ha a talaja gyökeret fejlődni nem enged.
Mire az utunk végére érünk, olyanná válunk,
amilyenné születtünk és amit örököltünk,
más testre, s lélekre, hiába is vágyunk.
Hiába szeretnénk mások lenni, oly felesleges,
egész életünkben küzdünk önmagunkkal,
és mégis mindez csupán csak időleges.
Mire az utunk végére érünk, be kell látnunk,
az erőfeszítéseinket belepi a valóság pora,
és eleddig sokszor tévutakon jártunk.
Mire a lelkünk eléri a fényt, rengeteget szenved,
és mialatt számtalan megpróbáltatást él túl,
megtanulja, jó, ha a jóságából nem enged.
Ha nem enged a rossznak, torznak, s gonosznak,
hitványnak, becstelennek, eleve romlottnak,
és nem hisz semmiféle hazug bolondnak.
Mire a lelkünk eléri a fényt, igen sokat tanulhat,
megtanulhatja, mi az igazság, mi is a valóság,
és többek között azt, miképpen javulhat.
A szeretet és a csend fénye tündöklően ragyog,
mikor olyan közegbe ér, ahol befogadják,
nélküle bizony túl szürkék a napok.
A szeretet és a csend fénye titkot rejt magában,
a szív titkát, a bizalomét, az emberségét,
ez a fény egy csoda, a világ zajában.
Akit nem érintenek meg a szívből jövő érzések,
és akinek egyáltalán nem számít semmi,
abban nem merülnek fel kérdések.
Kérdések az igazságról, a valóságról és a hitről,
a lélek érzékenységéről, az álmok erejéről,
mindezeket nem ismeri, csak viccből.
Akit nem érintenek meg a szegények kiáltásai,
a népe sikolya, s a hazája hörgő könyörgése,
nos, neki sem lesznek majd kiváltságai.
