Saját alkotásaim
Senki nem tudhatja előre, miként is végzi,
hová sodorja majd az idő szele, vihara,
s mindezeket oly fájóan hiába kétli.
Hiába kétli, hogy ő sem más, mint a többi,
ellenkezőleg, kiderül, hogy pont olyan,
s ettől kezdve a lelkiismeret gyötri.
Senki nem tudhatja előre, mi történik vele,
mennyi fájdalom és keserűség fogja érni,
s a szíve mennyi szeretettel lesz tele.
A sorsát senki nem uralja, hiába is szeretné,
s hiába is vágyja a nyugalmat, a békét,
sokszor az aggódás teszi beteggé.
Hiába álmodik az igazról, a szépről, a jóról,
és hiába vágyik elismerésre, dicséretre,
ha soha nem akar érteni a szóból.
Hiába álmodik oly csodásakat, hiába remél,
s hiába ontja magából az ígéretek sorát,
ha igazából csak magában beszél.
A sorsát senki nem uralja, hiheti, hogy igen,
és ámíthatja is magát azzal, hogy ő más,
végül megtudja, a valóság milyen.
Az élet túl rövid annak, akit nagyon sok jó ér,
kinek valamennyi napja igazán élvezetes,
és az élettől még több szépet remél.
Akinek nincsenek gondjai, problémái, terhei,
pénze viszont akad bőven, mint a tenger,
és nem érdeklik az emberek lelkei.
Ugyanakkor, akiknek csak szenvedés az élete,
mindennapjuk, s összes percük szomorú,
sokkalta hamarabb jön el a végzete.
Ők csupán kihasználtak, dolgoznak halálukig,
a jólétet csakis hírből ismerik, vagy úgyse,
s a szerencsecsillaguk hamar alábukik.
Nos, nekik ez az élet túlontúl hosszú, s nehéz,
kínok és gyötrelmek határtalan sokasága,
sőt, számukra a levegővétel is merész.
Az élet túl rövid annak, aki mindenre vágyik,
akinek nincs olyan, hogy valamiből elég,
és aki folyvást mások életével játszik.
Ember és a gép egy ideális világban lehetne barát,
a mesterséges intelligencia sokat segíthetne,
s az értelem általa is hallathatná a szavát.
Közösen meg tudnának oldani bármilyen gondot,
és együtt dolgozhatnának egy szebb világért,
megkönnyítve rengeteg emberi sorsot.
Megfejthetnének számtalan mély rejtélyt és titkot,
feltalálhatnának igazán különleges dolgokat,
s elfeledtethetnék a tengernyi szitkot.
Ember és a gép kapcsolata igazán emberivé válhat,
amennyiben békésen halad majd a folyamat,
s e folyamattal a gonosz nem játszhat.
Maszk mögé bújva nem a valóság látszik,
és nem is az igazság tündököl fényesen,
az elmével csakis a hamisság játszik.
Arc nélküli világban mindenki egy senki,
nem ember, nem lélek és nem élőlény,
olyasféle, kiket oly könnyű megvetni.
Az engedelmesség a gyengék miatt élhet,
miattuk szenved az értelem rengeteget,
és a tisztánlátás bizony miattuk félhet.
Maszk mögé bújva fog elpusztulni a világ,
mivel a rettegés és a félelem hatalmas,
az ostobák sírjain soha nem nő virág.
Miért hagyja az elefánt, hogy nekimenjen a bolha,
és igyekezzen egyfolytában a vérét kiszívni,
éreztetve, hogy az elefánt neki szolga?
Miért hagyja, hogy folyamatosan hőzöngve csípje,
élősködjön rajta, mint egy beképzelt király,
és megpróbálja őt belefojtani a vízbe?
Miért hagyja az elefánt, hogy ez a mihaszna uralja,
kihasználja és kinevesse, miközben egy senki,
s csupán az elefánton múlik az uralma?
A bizalmat megszerezni nehéz, harcolni kell érte,
a nap minden percében muszáj bizonyítani,
s vigyázni, hogy a lelket sérelem ne érje.
A bizalmat megszerezni nehéz, elveszteni könnyű,
elég egyszer eljátszani, soha nem tér vissza,
és a hiányának az érzete, na az szörnyű.
Az idő mindenkin kifog, legyen nő, vagy férfi,
hegekkel és ráncokkal díszíti fel az arcot,
akkor is, ha ezt soha, senki nem kéri.
Megőszíti a hajakat, netán el is köszön tőlük,
fokozatosan megritkítja, s gyengévé teszi,
többé nem lesz dús és fényes belőlük.
Az idő mindenkin kifog, az ember tehetetlen,
és bár a lelke a végsőkig fiatal maradhat,
sajnos a teste számára ez lehetetlen.
Idővel mind a homályba veszünk, történjen bármi,
szép lassan elfelednek minket a barátaink,
s csak az emlékeinkkel fogunk hálni.
Elfeled minket a jelen, a jövő nem is számít reánk,
minden tettünk, gondolatunk, immár a múlté,
és a remény csak nehezen talál miránk.
A hibáink végig fognak kísérni, bármerre megyünk,
és legyen a szándékunk bármilyen álomszerű,
végül mégis csupán önmagunk leszünk.
Idővel mind a homályba veszünk, semmivé válunk,
az összes mozzanatunk az emlékezetbe süllyed,
s eközben csendben, a végtelenbe szállunk.
Van-e olyan ember, akinek soha nem fáj semmije,
aki állandóan boldog, szeretetteljes és vidám,
s aki majd vígan fog távozni a semmibe?
Van-e olyan gyermek, akinek az élete csupa öröm,
akit nem terhel az iskola és a követelmények,
s aki az elvárásoknak félvállról köszön?
Van-e olyan ember, akit nem nyomaszt ez az élet,
akinek az egészsége kiváló és még nem sérült,
s akibe gyakorta csak hálni jár a lélek?
