Saját alkotásaim
Amikor a fiatalság búcsút int és elköszön végleg,
vele tart az egészség is, mosolyogva távoznak,
ám mindkettőjük megmarad majd, névleg.
Amikor a fiatalság búcsút int, visszaút már nincs,
távoztakor a szépség és ránctalanság tapsolja,
hiszen velük együtt volt ő, igazi nagy kincs.
Alszik a szeretet és alszik a békesség a sarokban,
remegve reszketnek a tudattól, hogy mi lesz,
s vajon élnek-e még kicsikben, nagyokban.
Alszik a szeretet és alszik a békesség álmatlanul,
izzadtságban fürödve felidézik a szép időket,
remélve, egyszer erőre kapnak váratlanul.
Mikor ébred végre az ember, s mikor tér magához,
mikor látja be, hogy eddig igen mélyen aludt,
ilyetén hogyan lehet hű igazi önmagához?
Mikor veszi észre, hogy becsapták és kihasználták,
megtiporták a lelkét, hazugságban tartották,
s a továbbiakban is csupán kihasználják?
Mikor ébred végre az ember, amikor túlontúl késő,
amikor már hiába minden, esélye sem lesz,
és eljön érte az utolsó pillanat, a végső?
Félrenézve sokkal könnyebb elviselni ezt az életet,
egyszerűbb tudomást sem venni semmiről,
és lekicsinyíteni a valóságos tényeket.
Így nem kell meglátni a sok szenvedést, a kínokat,
a kizsákmányolást, a végtelen kihasználást,
a butaságot és a nekünk megásott sírokat.
Nem kell szembesülni azzal, biz gyengék vagyunk,
és mániásan ragaszkodunk a megszokotthoz,
miközben esélyt az életre nem is kapunk.
Nem kell látni, hogy igazából nincs szükség reánk,
szükségtelen lények vagyunk, sőt, élősködők,
s kik ezt mondják, halált hoznak miránk.
Ám nem csupán miránk, hanem a gyermekekre is,
elvéve a jövőjüket végleg, megölve a reményt,
és elvárva a teljes engedelmességet csakis.
Nem kell látni, hogyan ölik le az állatok sokaságát,
s fosztanak meg a természetes élelmiszerektől,
elvárva eme kegyetlenségük elfogadását.
Nem fogja bántani a szemünket a víznek a hiánya,
s amikor ez bekövetkezik megtervezett módon,
már hiába kiáltjuk a fájdalmunkat a világba.
Nem kell szembesülnünk a manipulációk sorával,
és nem kell látnunk a valóságot, az igazságot,
s nem kell küzdenünk elménk homályával.
Félrenézve sokkal könnyebb eltűrni az egész létet,
és lemondani a szabadságunkról szemlesütve,
majd megszégyenülve várni a sötét véget.
A félelem és a hiszékenység igen csodálatos páros,
remekül beleilleszkednek ebbe a mai világba,
ám ténykedésük biz önmagukra is káros.
Jól elvannak, vígan, mosolyogva telnek a napjaik,
sokszor találkoznak barátjukkal, a butasággal,
és sokat buliznak együtt, estétől hajnalig.
A félelem és a hiszékenység kéz a kézben menetel,
engedelmesen bólogatnak mindig, mindenre,
bátorságból viszont egyikük sem remekel.
Az élet nem egy vígjáték, sokkal inkább dráma,
amelyben mindenki eljátssza a szerepét,
sok tapsra és valamiféle csodára várva.
Az élet nem egy vígjáték, s nem vidám kacagás,
rengeteg benne a szomorúság és a bánat,
ám végül mégis győzhet az élni akarás.
A megfáradt lélek könnyen sebezhető, sérülékeny,
kimerült állapotában önmagát is nehezen tűri,
és olyankor bizony kevésbé békülékeny.
A megfáradt lélek valami szépről, jóról álmodozik,
békességről, nyugalomról, esélyről, reményről,
és folyamatosan a szeretetre vágyakozik.
Az életünk csupán egy szösszenet az időben,
melyet hol erre, hol arra fúj a sors szele,
és ez nem is fog változni a jövőben.
Az életünk csupán egy szösszenet, túl kevés,
túl rövid, túl bonyolult, s gyakorta nehéz,
sokszor drámai, ám néhanap mesés.
A vereség érzése szörnyen tud fájni a léleknek,
nagyon meg tudja tiporni és meg is töri,
sajnos ez is része ennek az életnek.
A vereség érzése szörnyen tud fájni, szörnyen,
letaszít a mélybe és elszomorítja a szívet,
s ebből nem lehet kijönni könnyen.
Elképzelések és fantáziák teszik színesebbé a létet,
s teszik elfogadhatóbbá a napok szürkeségét,
miközben a lélek annyira vágyja a szépet.
Elképzelések és fantáziák működtetik ezt a világot,
s képesek elhitetni a lehetetlent is, bárkivel,
kóróból varázsolva csoda szép virágot.
