Saját alkotásaim
Az ösztön ereje erősebb, mint azt hinnénk,
sokszor jobban segít, mint a gondolat,
nélküle sokra talán nem is vinnénk.
Az ösztön a nehéz időkben támogat igazán,
súg a léleknek, ahogyan a szívnek is,
és útba igazít az élet nagy piacán.
Az ösztön ereje a láthatatlanságában rejlik,
és csakis akkor jövünk rá, hogy létezik,
amikor a veszély előttünk felsejlik.
Új rügy fakad egy már halottnak tűnt ágon,
még gyengécske, kicsi és alig látható,
ám kifejlődve szép lesz a nyáron.
A haldokló növény eme rügyben él tovább,
neki adja át az erejét, a tapasztalatait,
és innen a szél sem viszi odább.
A reménytelenségből képződött ez a hajtás,
amely egészséges és egyre erősödik,
jót tett neki a rövid téli alvás.
Új rügy fakad, s a jövő reményét hordozza,
megmutatja, hogy az életösztön óriási,
s míg él, a természet gondozza.
Fagyos éjjelen bagoly suhan a fák között,
új zsákmányra les, hiszen szeretne enni,
s meglát egy pockot a cserje mögött.
A pocok igyekszik láthatatlanná változni,
összehúzza magát, s mozdulatlanul vár,
mikor meghall egy varjút károgni.
A varjú azonban szintén zsákmányt akar,
neki is megfelelne a jól elhízott pocok,
nem szeret várni, s lecsap rá hamar.
Azonban a kiszemelt áldozata igen fürge,
bár lenézett rágcsáló, mégis jól harcol,
s ezért megy a varjú terve csődbe.
Ekkor sújt le a bagoly és gyorsan támad,
elsuhan a cserje fölött nagy karmaival,
odavág, ám a pocok még nem fárad.
Életét mentve inal a közeli üreg irányába,
ahol biztonságban érezheti majd magát,
s visszatérhet a megszokott világába.
A varjú és a bagoly összecsapnak fölötte,
mindketten az ízletes húsára vágynak,
s végül a földre csapódnak pörögve.
Fagyos éjjelen sem alszik az élet szikrája,
és bár a hatalmasok sokkal erősebbek,
a történéseket az életösztön diktálja.
Emésztő tehetetlenség tüze pusztítja a szíveket,
a segítőszándék sajnos nagyon kevés ma már,
és bizony sok ember hiszi a hazug híreket.
Ezen oknál fogva nem tudnak összefogni soha,
mivel úgy meg vannak osztva a hatalom által,
s amennyiben sikerülne, az lenne a csoda.
Sokan a gyermekeik védelmére is igen gyávák,
inkább hagyják őket bezárni és elpusztítani,
ilyetén módon születnek a sötét drámák.
Az életösztön ezekben a személyekben nincsen,
képtelenek féltésre, s megóvni saját véreiket,
és emiatt a pokolba vezet az útjuk innen.
Emésztő tehetetlenség kínozza az érző lelkeket,
és nem nyughatnak, míg nem fognak győzni,
s keresztül nem húzzák a gyilkos terveket.
A pusztulás felé tartva halványulnak a fények,
sötét felhők gyülekeznek fent a tiszta égen,
s mélabúsan ballagnak az emberi lények.
Megosztottak, összezavarodottak és rettegők,
egymásra félénken, s gyanakodva pillantók,
e történésekről nem álmodtak a felmenők.
A régi harci szellem kihalt az idők folyamán,
az ősi életösztön újabban a sírba távozott,
s a lelkek ott ülnek, a végzet fogatán.
A pusztulás felé tartva hangosan sír a szeretet,
fuldoklik az öröm, s rémülten dobog a szív,
nem kímélnek felnőttet, sem gyereket.
Levegőhöz jutva az áldozat kezd remélni,
s miközben erősen kapkodja a levegőt,
elkezdi hinni, a holnapot megéli.
Fojtogatója azonban csak szórakozik vele,
ezáltal a saját gyilkos játékát játssza,
s szíve kegyetlenséggel van tele.
Karmait már mélyen belevájta jól a húsba,
áttépve a szöveteket s az inakat is,
a zsákmányt az árnyékba húzva.
Az rángatózik hevesen, s rémülten retteg,
kapaszkodik a maradék életösztönébe,
és tudja, hogy jártak így ezrek.
Levegőhöz jutva felcsillan egy kis remény,
ám az életben maradáshoz több kell.
Vajon túl fogja élni szegény?
