Saját alkotásaim
A szépről és a jóról írni nem könnyű feladat,
egy idő óta elkezdtek eltűnni a világból,
és egyre csak gyorsul ez a folyamat.
Az útjukon velük tart a szeretet és a remény,
fogja a batyuját a béke, meg az esély is,
látva, hogy az élet milyen kemény.
Mindőjük helyét igyekszik átvenni a gonosz,
amely a fényt szeretné béklyóba zárni,
és mindent, de mindent eloroz.
A szépről és a jóról írni nem egyszerű dolog,
a lélek róluk álmodik, rájuk vágyakozik,
s ez így lesz, amíg ez a Föld forog.
A harag és a gyűlölet uralja a napokat,
ezt az egész, őrületbe borult világot,
mind a kicsiket, mind a nagyokat.
Téboly, megosztottság, kíméletlenség,
közönybe fullad minden perc és óra,
nagy a csalódás, a reménytelenség.
A szeretet, az értelem mikor tér észre,
és mire várnak a reménnyel együtt,
mikor kívánnak reagálni a vészre?
A harag és a gyűlölet mételyezi a létet,
hatásosan pusztít, mert megteheti,
káoszba taszítva az összes népet.
Milyen csodás ez a világ, telis-tele szépséggel,
ármánnyal, gonoszsággal, hazugsággal,
és háborúval, no meg rémséggel.
Jóindulattal, egóval, gyűlölettel, megvetéssel,
irigységgel, kapzsisággal, minden rosszal,
és lelkeket pusztító szenvedéssel.
Hamissággal, árulással, dühvel és butasággal,
megvetéssel, lenézéssel, lekicsinyléssel,
bájolgással, erőteljes tunyasággal.
Milyen csodás ez a világ, szeretet és örömteli,
izzón békétlen, reménytelen, esélytelen,
s mindezt csak magának köszönheti.
Aki csakis káoszt akar, azt nem érdekli senki,
semmiféle más ember, vagy más élőlény,
és a céljaiért mindent meg fog tenni.
Ha kell, folyton uszít, hergel, provokál sokat,
letagadja a legigazabb igazat is az égről,
és önző gyűlölete soha le nem lohad.
Bőven ontja a pénzt azoknak, akik szolgálják,
kik ugyanolyan hitványul gondolkoznak,
és a világot a kedve szerint formálják.
Aki csakis káoszt akar, az azért él és azért hal,
lételeme a gyűlölet, s az izzó hatalomvágy,
eme világnak az a jó, ha az ilyen kihal.
Az önbecsapás nem vezet jóra és nem segít,
bár egy ideig szebbnek tűnhet a világ,
ám ébredéskor az ember veszít.
Elveszíti a hitét a képességeiben, magában,
mindabban, amit eddig csak elképzelt,
de nem élt át számtalan bajában.
Csalódik az igazat hallva, a valóságot látva,
és megpillantva az élet morcos arcát,
leesik az álla, a szája pedig tátva.
Az önbecsapás nem vezet jóra és nem is fog,
lehet a képzelet bármilyen határtalan,
egyszer az elme mindenből kifogy.
A cirkuszban mindenki nagyon jól érzi magát,
miközben figyelik, mi történik a porondon,
minden néző elfeledi a gondját, baját.
Elfeledi a valóságot, a fények bűvkörébe kerül,
vidáman nevet és kacag az ott látottakon,
s észrevétlen a mesék világába merül.
A cirkuszban a nézőket átjárja egyfajta varázs,
s amíg odabent kellemesen telik el az idő,
kint már nem marad meg ez a hatás.
A hipnózis világában minden olyan békés,
az abban élők nagyon engedelmesek,
s hogy mi lesz velük, nem kérdés.
Bólogatnak, nem szólnak vissza sohasem,
és elhisznek mindent, az utolsó szóig,
azt is, hogy csodás lesz odafenn.
Odafenn, a másik világban, az életük után,
ahol meg fogják kapni a jutalmukat,
amiért fejet hajtottak oly bután.
A hipnózis világában elképzelhető akármi,
az elmék a mesék mezején sétálnak,
s nem fognak igazságra találni.
Vajon milyen nyomot hagyunk magunk után,
és hogyan fognak majd emlékezni reánk,
csak egy széljegyzet leszünk csupán?
Vagy egy olyan ember, aki tiszteletet érdemel,
aki mindig becsületesen élt, tette a dolgát,
és aki senki előtt, soha nem térdepelt?
Vagy olyan, aki hazug, önző, öntelt, becstelen,
kinek egyetlen szavában sem volt igazság,
és aki csalt, lopott, amúgy rendesen?
Olyan, akit a szeretet vezérelt, s a tiszta jóság,
a megértés, a segítőszándék, az emberség,
és aki támasz volt, nem emberi jószág?
Netán olyan, akinek kizárólag önmaga számít,
aki azt harsogja, hogy mekkora egy sztár,
és ugyanakkor minden szava sántít?
Vajon milyen nyomot hagyunk eme világban,
említésre méltót, vagy leginkább rosszat,
tán e világ nem fuldoklik a hibákban?
Egy érzelemmentes világban minden más lenne,
a józan ész és a képességek dominálnának,
s nem lenne ármánykodás sem benne.
Mindenki a valódi értékei szerint juthatna előre,
és az igazi tettei minősítenék, meg a tudása,
s nem a semmiért lenne főnök belőle.
Senkit nem befolyásolhatna a bűbáj és a kellem,
az érzésekkel nem lehetne visszaélni soha,
mivel a valóság számítana, s a jellem.
Egy érzelemmentes világban uralkodhatna béke,
nyugalom áradna szerte és biztonság volna,
s bárki kimehetne a tündöklő fénybe.
Miután elköszönünk e világtól, békére lelünk,
megpihenhet a lelkünk és a tudatunk,
s örömmel csukjuk le a szemünk.
Szenvedtünk épp eleget, többet is, mint kéne,
feláldoztuk az életünk javát, másoknak,
és hittük, ennek sohasem lesz vége.
Nem is lehet, ha nem állunk ki önmagunkért,
ha nem küzdünk tiszta szívvel, őszintén,
és nem is harcolunk az igazunkért.
Miután elköszönünk e világtól, fejet hajtunk,
és megfogadjuk, ez nem kell soha többé,
holott minden ezen múlott, rajtunk.
