remény Archívum - 9 / 31 oldal

A sötétség mindig is gyűlölte a fényt

A sötétség mindig is gyűlölte a fényt, a halálát akarta,

nem bírta elviselni a jótékony hatásait sohasem,

és minden tudása, tette, bántotta, zavarta.

Zavarta, hogy az emberek szerették és nagyon várták,

hiszen általa lettek boldogabbak, s vidámabbak,

sőt, azt is fájlalta, ha felkapcsolták a lámpát.

A fény jelképezi az értelmet, a reményt meg az esélyt,

szeretettel tölti fel a lelkeket, megnyugvást adhat,

s igyekszik elhárítani az ármányt, a veszélyt.

A sötétség mindig is gyűlölte a fényt és gyűlölni fogja,

nem bírja elviselni a ragyogását, s az éltető erejét,

ezen okból önmaga lesz, saját maga foglya.

Meddig lapulsz még a hamu alatt

Meddig lapulsz még a hamu alatt, józanságnak tüze,

és meddig hagyod még, hogy rajtad tapossanak,

mikor tör fel belőled, az elnyomottság dühe?

Mikor mutatod meg hatalmas erődet, meddig vársz,

miért hagyod, hogy elvegyék a parázsló reményt,

s nem érzed azt, hogy nagyon tévutakon jársz?

Meddig lapulsz még a hamu alatt gyáván és rettegve,

hogyan veszthetted el ennyire az egykori fényed,

s miért nem lángolsz, a becsületnek engedve?

Amíg emlékek élnek a szívünkben

Amíg emlékek élnek a szívünkben, s nyílnak a virágok,

addig van remény egy jobb, egy szebb életre,

és meg lehet változtatni eme világot.

Amíg emlékek élnek a szívünkben, tudjuk, hogy élünk,

s míg elevenek az érzéseink, meglehet fájnak,

ám megmutathatják, az igazi énünk.

Az élet folytonos harcok sokasága

Az élet folytonos harcok sokasága és küzdeni muszáj,

ki-ki megvívja a saját harcait, önnön rémei ellen,

ám hiába remél békét, rengeteg a viszály.

Az élet folytonos harcok sokasága, egy végtelen csata,

nincs hozzá recept és sokszor nincs hozzá fegyver,

mégis reméli a lélek, hogy élve jut haza.

Érzések vihara kavarog a lélek mélyén

Érzések vihara kavarog a lélek mélyén és fáj a szív,

gyötrelmes minden eltitkolt perc, minden óra,

a vágy, az akarat, s a remény csatákat vív.

Érzések vihara kavarog a lélek mélyén szomorúan,

s a lélek várja, hogy kiszabaduljon mindebből,

ám addig szenved mindettől, iszonyúan.

A sötétség végleg be akarja kebelezni

A sötétség végleg be akarja kebelezni a ragyogó fényt,

el akarja nyelni az erejét és megsemmisíteni,

ahogyan vele együtt, valamennyi lényt.

A sötétség végleg be akarja kebelezni az egész világot,

elpusztítani mindazt, ami jó benne és ami szép,

a szeretetet, a reményt, s minden virágot.

Éled a természet és éled a remény

Éled a természet és éled a remény, a lélek pedig örül,

napfény tükröződik a tavakban, a folyók vizén,

s a szomorúságon a vidámság kerül felül.

Éled a természet és éled a remény, élednek az álmok,

új élet sarjad mindenfelé, táncolnak a vágyak,

s fellobbannak a szívek mélyén a lángok.

Pitymallik lassan

Pitymallik lassan, a sötétség ereje ilyenkor gyengül,

a fény ébredezik és egyre tisztább látást biztosít,

a fákon, a bokrokban, madárének csendül.

Pitymallik lassan, ébredezik hosszú álmából a világ,

a remény is kinyitja megfáradt, lehunyt szemeit,

s a réteken, a völgyekben, nyílik a sok virág.

A hazugságok szorításában fuldoklik a világ

A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, a kezdetek óta,

egyre gyötrőbb a szorítás, s egyre kevesebb a remény,

hamarosan leketyeg majd, az a bizonyos óra.

A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, s fogy a levegő,

amennyiben nem sikerül megszabadulni a szorítástól,

igen gyorsan megtelik majd, az összes temető.

Közeleg a tavasz, éled a természet

Közeleg a tavasz, éled a természet, hóvirágok nyílnak,

sarjad a fű a mezőkön, nő a jácint, a tulipán,

és a nárciszok a szabadba hívnak.

Közeleg a tavasz, éled a természet és felragyog a Nap,

az emberek vidámabbak, a szeretet erősödik,

s még a remény is, újfent erőre kap.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30