Saját alkotásaim
Amíg emlékek élnek a szívünkben, s nyílnak a virágok,
addig van remény egy jobb, egy szebb életre,
és meg lehet változtatni eme világot.
Amíg emlékek élnek a szívünkben, tudjuk, hogy élünk,
s míg elevenek az érzéseink, meglehet fájnak,
ám megmutathatják, az igazi énünk.
Az élet folytonos harcok sokasága és küzdeni muszáj,
ki-ki megvívja a saját harcait, önnön rémei ellen,
ám hiába remél békét, rengeteg a viszály.
Az élet folytonos harcok sokasága, egy végtelen csata,
nincs hozzá recept és sokszor nincs hozzá fegyver,
mégis reméli a lélek, hogy élve jut haza.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén és fáj a szív,
gyötrelmes minden eltitkolt perc, minden óra,
a vágy, az akarat, s a remény csatákat vív.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén szomorúan,
s a lélek várja, hogy kiszabaduljon mindebből,
ám addig szenved mindettől, iszonyúan.
A sötétség végleg be akarja kebelezni a ragyogó fényt,
el akarja nyelni az erejét és megsemmisíteni,
ahogyan vele együtt, valamennyi lényt.
A sötétség végleg be akarja kebelezni az egész világot,
elpusztítani mindazt, ami jó benne és ami szép,
a szeretetet, a reményt, s minden virágot.
Éled a természet és éled a remény, a lélek pedig örül,
napfény tükröződik a tavakban, a folyók vizén,
s a szomorúságon a vidámság kerül felül.
Éled a természet és éled a remény, élednek az álmok,
új élet sarjad mindenfelé, táncolnak a vágyak,
s fellobbannak a szívek mélyén a lángok.
Pitymallik lassan, a sötétség ereje ilyenkor gyengül,
a fény ébredezik és egyre tisztább látást biztosít,
a fákon, a bokrokban, madárének csendül.
Pitymallik lassan, ébredezik hosszú álmából a világ,
a remény is kinyitja megfáradt, lehunyt szemeit,
s a réteken, a völgyekben, nyílik a sok virág.
A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, a kezdetek óta,
egyre gyötrőbb a szorítás, s egyre kevesebb a remény,
hamarosan leketyeg majd, az a bizonyos óra.
A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, s fogy a levegő,
amennyiben nem sikerül megszabadulni a szorítástól,
igen gyorsan megtelik majd, az összes temető.
Közeleg a tavasz, éled a természet, hóvirágok nyílnak,
sarjad a fű a mezőkön, nő a jácint, a tulipán,
és a nárciszok a szabadba hívnak.
Közeleg a tavasz, éled a természet és felragyog a Nap,
az emberek vidámabbak, a szeretet erősödik,
s még a remény is, újfent erőre kap.
Ragyog a reményt sejtető napfény, végre ragyog,
egyre kevesebb az éjszakai, hajnali fagy,
s ezt szeretik a kicsik és a nagyok.
Az állatvilág is sürög és kitakarítja a régi fészkét,
építi az újat, a szebbet, a biztonságosat,
s ebből mindőjük kiveszi a részét.
Ragyog a reményt sejtető napfény, kékebb az ég,
és kezdenek kizöldellni a rétek, a mezők,
az élet nem adja meg magát, még.
A koromsötét sem tarthat örökké, vége szakad egyszer,
s reggelente ismét megcsillannak a Nap sugarai,
és új reményre lel, a sok megfáradt ember.
A koromsötét sem tarthat örökké, a Hold is megpihen,
s búcsút intenek az éjjelente ragyogó csillagok,
nélkülük minden éjszaka, olyan semmilyen.
