Saját alkotásaim
Az idő sejtelmesen suhan,
a feledés homálya terjeng,
sok pillanat sötétbe zuhan,
a szív és az elme verseng.
Az emlékezés tüze ragyog,
szárnyra kél a vágy sóhaja,
lehet hideg, netán fagyok,
átforrósodik milliók óhaja.
Újraélni a fontos perceket,
tisztábban látni az elmúltat,
felidézni a komoly terveket,
ez biz mindent felülmúlhat.
Érzéseket ismételten átélni,
visszacsinálni a hibák sorát,
dolgokat tudni, s nem vélni,
a sors ezúttal meg is bocsát.
Egykor megszületett a Remény,
nem tudva, hogy az élet milyen
rideg, s kemény.
Megtanult járni, két lábra állni.
Igyekezett, figyelt, s nem akart
sokáig várni.
Mosolygott, vidáman játszott,
könnyed pajkossággal tanult,
pedig még alig látszott.
Később kitartóan küzdött tovább,
megismerte az embereket, örült,
s vidáman indult odább.
Felnőve visszatért. Biztatta őket,
a terhekbe belefáradt férfiakat
és kimerült nőket.
Ő volt a segítő, a harcos Remény.
Nem volt dölyfös, gőgös, kapzsi,
sőt igencsak szerény.
Fáradozásai hiába valóak voltak.
Az emberek között töltött évei
a csalódásról szóltak.
Becsapták, sokszor semmibe vették.
Mindezt hitványul, önzően, aljasul
s gonoszan tették.
Összetört a szíve, megsérült a lelke,
fájt, hogy a semmiért küzdött
és bújában a halálát lelte.
Vihar dúl a lelkemben, mikor igazságtalanságot látok,
van belőle bőven, hisz gyorsan terjed, mint egy átok.
Nehéz küzdeni ellene, sajnos van utánpótlása bőven,
legyőzni pedig nehéz, harcolhatok akármilyen bőszen.
A többség csak vár a jóra, lustán és félelemmel telve,
bár szeretne jobb életet, küzdeni érte mégsem merne.
Vihar dúl a lelkemben, hibáiból az emberiség nem tanul,
másra hárítaná a felelősséget, miközben sunyin meglapul.
Nehéz a helyzet, a reményekért tenni kell, akár erőn felül,
akkor talán jobb lehet minden, a vihar pedig végleg elül.
Szürke nappalok, sötét éjszakák,
nem igen kedveljük az elmúlás
évszakát.
Hideg, borzongás, szél és hó,
sokak számára nincs ebben
semmi jó.
Térdig érő latyak, felsózott utca,
az ember tudásából csak ennyire
futja?
Stresszes időszak, búskomor napok,
áhítozik minden lélek: valami jobbat
mikor kapok?
Rügyfakadás, napfény és virágok,
méhzümmögés, s tavaszi szellő járja
át a világot.
Bárányfelhők illannak tova az égen,
s útjukon haladva, vígan cikáznak
szépen.
Legyen a tél akármilyen rideg, s kemény,
tavasszal új élet kél, s szebb lesz minden
remény.
Mint tisztán csillogó patak
nyugtatnak az igaz szavak.
Hazugság, sértés, sérelem,
átlát mindenen az értelem.
Rosszindulat, pletykák sora,
belep mindent az idő pora.
Elfelejtődik a bú, s a bánat,
a vigasz magára nem várat.
Ismét felragyog az új remény,
csillogó páncélja igen kemény.
Nem vághatja át már semmi,
magától tudja mit kell tenni.
Áthatja a szeretet, a tiszta szív,
mely lángol, s újból visszahív.
Üstökösként száll fent az égen,
megtalálja az útját a sötét éjben.
Besurran a szobába a szellő,
nem túl erős, de éppen kellő.
Végig cirógatja az arcomat,
felidézi a régmúlt harcokat.
Volt jó, ám még több rossz,
mely egy életen át tartó hossz.
Érzelmek, fájdalmak, bánat,
az igazán jó magára még várat.
Csalódások, fájó sérelmek sora,
a sebek nem gyógyulnak be soha.
Végigkísérnek, utamon, míg élek,
remélek, vágyakozok és félek.
Kudarcok, reménytelen remény,
kiderült az élet milyen kemény.
Elillanó pillanatok, kései szavak,
utamban álló kőkemény falak.
A mellkasomban lángoló szív,
dobogva újra és újra csatába hív.
Talán egy szép napnak hajnalán,
újra ragyog majd, mint hajdanán.
Számtalan fájdalom és bánat,
felőrli a lelket a sötét kétség,
a megbocsátás egyelőre várat,
minden kései perc egy vétség.
Feszült, zavaró pillanatok sora,
emésztő tűz lángol a mélyben,
leülepszik a csalódottság pora,
remény szárnyal az esti szélben.
Forrón izzik a megbékélés szele,
bár ügyesen álcázza még magát,
a szív csordultig szeretettel tele,
elfújja a harag, s gyűlölet szavát.
Érzelmek vihara, szívek dobbanása,
lelkek ütközete, igazság csobbanása.
Felszálló ködök és rejtelmek varázsa,
végtelenségig izzik a remény parázsa.
Izzik, mégis mindig veszélyben a léte,
próbálkozik, ám bíz rászólnak mégse.
Ne remélj, hiszen történhet még bármi,
sohasem kellene a bizonytalant várni!
A szív azonban keményen küzd tovább,
elhessegeti a sötét gondolatokat odább.
Érzi, hogy lesz jobb, vár még rá az esély,
főképp ha szeret és soha nem lesz kevély.
