Saját alkotásaim
Újrakezdeni sosem könnyű, de nem lehetetlen,
a megpróbáltatások sora kemény és nehéz,
s az ember bizony sokszor tehetetlen.
Nem tudja érdemben irányítani önmaga sorsát,
bár reméli és hiszi, hogy igenis képes erre,
mégsem érti meg az élet sava-borsát.
Újrakezdeni sosem könnyű, ám létezik remény,
amely segít, támaszt nyújt és erőt tud adni,
legyen az élet bármennyire kemény.
A lelkünk mélyén sok a titok, ott a rejtekük,
ott bújik meg a sötétség és a ragyogás,
s bizonytalan, mi a helyzetük.
Ott lapul a szeretet, a szerelem és a vágyak,
a csodás álmok, elképzelések, óhajok,
ezek mind a reményre várnak.
Ott bújik meg a bizonytalanság, s a félelem,
a gyanakvás, az óvatosság, a megértés,
és még sok másféle érzelem.
Odajár pihenni minden szavunk és tettünk,
az emlékeink is ott alszanak csendben,
s ott derül ki, mivé is lettünk.
A lelkünk mélyén sok a titok, velünk élnek,
s velünk indulnak majd a végtelen felé,
ahol átadják magukat a fénynek.
A sötétségben nehéz ragyogni, túlságosan is,
a parányi fény mégis küzd és remél,
s hiszi, a kitartása előre visz.
Hiszi, hogy egyszer nagyobb és erősebb lesz,
s ahogy növekszik, szerteárad majd,
az igyekezetből tanúságot tesz.
A sötétségben nehéz ragyogni, ez tudvalevő,
az akarat azonban csodákra is képes,
s végül a fény lesz majd a nyerő.
Egy varázslatos estén hegedülni kezd a tücsök,
lágy szellő simogatja a susogó faleveleket,
és a fűben óvatosan lépkednek a sünök.
A kerek arcú Hold mosolya beragyogja az eget,
egy bagoly suhan az éjben, a város lepihent,
ez idő tájt már alszik felnőtt, s gyerek.
A Göncölszekéren utazik az álmodozó remény,
az éjszaka óceánjában békések a csillagok,
s ilyenkor az álmok világa nem szegény.
Egy varázslatos estén, szerte a nyugalom árad,
a szeretet megcirógatja a pihenő lelkeket,
miközben az idő gyors lovakon vágtat.
A remény csírája lassan már előbújni sem mer,
és nagyon óvatos, mivel sokszor csalódott,
hiszen rátapostak már nem egyszer.
Mire szárba szökkenne, már van az újabb vihar,
az eddigieknél is erősebb és hatalmasabb,
s a vége csak az lehet, mindenki kihal.
A remény csírája csendben senyved a sötétben,
és mélázik magában, milyen nehéz a sorsa,
ezen a világon minden olyan törékeny.
Az igazság a börtönében szenved a kezdetek óta,
ott sínylődik, s ott is emésztődik fel teljesen,
minderről szól igen sok történet, nóta.
A rácsok mögül nézi, hogyan pusztítják el a létet,
hogyan bűvölik el az embereket hazugsággal,
és miként csapják be valamennyi népet.
Milyen módon uralkodik a gonosz a világ fölött,
s miként tudja uralni a hiszékenyek tömegét,
miközben ő áll, minden ármány mögött.
Hogyan használják fel az MI-t is önző céljaikra,
s miként fordítják majd azt az értelem ellen,
a saját szórakozásukra, gyilkos játékaikra.
Az igazság a börtönében szenved, de még remél,
még képes álmodni egy szebb, jobb világról,
de tudja, a gaz sötétség soha nem henyél.
A tükör előtt állva önmagát látja az ember,
a szemeiben tükröződnek a saját hibái,
amelyeket talán be is ismer egyszer.
Látja az idő nyomát, a terhek eredményét,
az elszalasztott pillanatokat, esélyeket,
és visszavágyja egykori szerencséjét.
A tükör előtt állva a valósággal szembesül,
azzal, hogy sajnos nem különb másnál,
s mindezt érzi is a lelkében legbelül.
A léleknek szüksége van szeretetre és reményre,
békességre, nyugalomra, kedves szavakra,
nevetésre, s mindig egy újabb esélyre.
Szüksége van felhőtlen boldogságra, cirógatásra,
elismerésre, támogatásra, sok buzdításra,
finom érintésre, no meg simogatásra.
A léleknek szüksége van az élet szavára, örömre,
szép álmokra, vágyakra, őszinte érzésekre,
és arra, hogy tiszta maradjon örökre.
Amíg valaki a fénykorában van, addig erős, kemény,
igen határozott, ruganyos a teste, repes a lelke,
és úgy hiszi, sose hagyja majd el a remény.
Amíg valaki a fénykorában van, tündököl és ragyog,
nem jut eszébe, hogy ez nem marad így örökre,
végül aztán csőstül szakadnak rá a bajok.
A szakadék felé tart a világ nagyon nagy része,
s miközben sötét viharfelhők gyülekeznek,
egyre halványul a reménység fénye.
A szakadék felé tart a szabadság és az értelem,
vesztésre áll a szeretet, harcban áll a lét is,
s meglehet, ez a harc nem lesz vértelen.
