Saját alkotásaim
Az élet igazságtalan és gyakorta a jókat bünteti,
a gyengéket, az elesetteket, a sebezhetőeket,
s nem igen hagyja az igazságot küzdeni.
Azt sem hagyja, hogy magára találjon a remény,
és a sors vigaszt nyújtson a sérült lelkeknek,
emiatt szenved is az a számtalan szegény.
Az élet igazságtalan, nem meglepő, ilyen is volt,
szűkmarkú és fukar az álmok beteljesítésével,
sokak számára soha nem a sikerekről szólt.
Zűrzavaros világban élünk,
s oly sok mindentől félünk.
Kilátástalan pillanatok árja,
mindenki a szerencsét várja.
Azonban nem jön, nem akar,
sokat életünkben nem zavar.
Ne számítson rá soha senki,
a reményt a kétely körbelengi.
Álomvilág köde reánk települ
és szürke napjainkkal elegyül.
Azonban senkit nem visz előre,
érezzük semmi nem lesz belőle.
Mégis biztat, küzdelemre hív,
újra, s újból megdobban a szív.
A lélek húrjain játssza a dalát,
s talán megnyerhetjük a csatát.
Az élet nagy része fájdalom és oly kevés a jó,
számtalan szenvedés kísér minket végig,
sokszor jólesne néhány megértő szó.
Az élet nagy része fájdalom, s a sors kemény,
nem hatja meg senki vágya, könyörgése,
ami leginkább hiányzik, az a remény.
Amíg nem huny ki végleg az értelemnek fénye,
és amíg ragyog a Nap, fent, a kéklő égen,
addig reménykedhet a bolygó népe.
Míg még van erő a lelkekben, hogy küzdjenek,
addig akadhat esély és adódhat remény is,
ahhoz, hogy végleg meg ne szűnjenek.
Amíg nem huny ki végleg az élni akarás lángja,
s amíg nem hal ki az emberekből a szeretet,
addig a létet, senki nem tiporhatja sárba.
Alszik a szeretet és alszik a békesség a sarokban,
remegve reszketnek a tudattól, hogy mi lesz,
s vajon élnek-e még kicsikben, nagyokban.
Alszik a szeretet és alszik a békesség álmatlanul,
izzadtságban fürödve felidézik a szép időket,
remélve, egyszer erőre kapnak váratlanul.
A megfáradt lélek könnyen sebezhető, sérülékeny,
kimerült állapotában önmagát is nehezen tűri,
és olyankor bizony kevésbé békülékeny.
A megfáradt lélek valami szépről, jóról álmodozik,
békességről, nyugalomról, esélyről, reményről,
és folyamatosan a szeretetre vágyakozik.
A tavasz és a remény kézen fogva járják az utat,
s amikor csatlakozik hozzájuk a napfény is,
az élet máris egy szebb világot mutat.
A tavasz és a remény táplálja az érzelmek sorát,
felvidítja az embereket, mosolyra fakasztja,
miközben feledteti a szürke tél nyomát.
A lelkek kútja tele van fájdalommal és bánattal,
szíveket marcangoló érzelmek sokaságával,
meg soha be nem teljesülő vágyakkal.
Régóta dédelgetett álmokkal, égető sóhajokkal,
elszalasztott esélyekkel, titkolt szerelmekkel,
elvesztegetett évekkel és hónapokkal.
A lelkek kútja tele van olyan sokféle szeméttel,
annyi meg nem értéssel, sírással, rívással,
és figyelmen kívül hagyott reménnyel.
Megszólaltak a tavasz hírnökei, hallik a cinegék dala,
a pintyek és a feketerigók is hirdetik már fennen,
a tél fáradtan csomagol, s indul végre haza.
Megszólaltak a tavasz hírnökei, s igen vidám hangon,
érzik, a természet hamarosan zöld ruhába bújik,
és itt az idő, hogy az élet újra reményt kapjon.
Röpke, békés pillanatok, napsütés, fújdogáló szél,
tiszta levegő, vidáman játszó árnyékok a falon,
és a fantázia a lelkesedéssel új életre kél.
Röpke, békés pillanatok, nyugalom, éledő remény,
rügyező bokrok, szépen sarjadó fű mindenütt,
és az álom, hogy az élet nem is oly kemény.
