Saját alkotásaim
Szellő cirógatja a leveleket, mosolyog a Nap,
az élővilág sürög-forog, s teszi a dolgát,
a természet ismét és újra erőre kap.
Szellő cirógatja a leveleket, közeledik az est,
pihenőre készülnek a nappali állatok,
és éjjel bizony a Hold sem lesz rest.
Amikor eltüntetik a Napot is a tündöklő égről,
és felkavarják az összes, még tiszta vizet,
a félelem lávaként tör fel a mélyből.
Amikor eltüntetik a Napot is és vele a Holdat,
sőt, a csillagokat is száműzik a semmibe,
kiderülhet, nem lesz többé holnap.
Amikor eltüntetik a Napot is, elköszön az élet,
és kezdetét veszi az örök sötétség kora,
eme világnak a gonoszság vet véget.
Az eddigi életünk lassan lejár, másikra vágyunk,
immáron a Nap sem éltethet minket örökké,
és sóhajtunk, amikor elköszön az álmunk.
Mindaz, mit elértünk, semmivé válik oly hamar,
úgy tűnik, az erőfeszítéseink válasz nélküliek,
és ami megmarad számunkra, az fanyar.
Az emlékeink elmosódnak, a homályba vesznek,
az érzéseink eltompulnak, a fényük kialszik,
és valamennyien az enyészeté lesznek.
Egykori szerelmeink, barátságaink tovaszállnak,
a családunk iránti szeretet is búcsút integet,
s nem tud ellenállni az idő rohamának.
Az eddigi életünk lassan lejár, bekacsint az éjjel,
mosolyogva simogatja meg a fáradt lelkeket,
s a szívek mélyén a Hold néz már széjjel.
Virágzó fák és bokrok szerte, madárének hallik,
virágok illatát hordozza a szél mindenfelé,
éled a természet, immáron nem alszik.
Virágzó fák és bokrok szerte, a tavasz tündököl,
a Nap vidáman mosolyog a felhőtlen égen,
éjszaka pedig a ragyogó Hold üdvözöl.
Ahogyan a Nap mosolyog a csodás, kék égen,
s ahogyan szórja aranyát a felhők fölött,
úgy ragyog a Hold is, az ezüstös éjben.
Ahogyan a Nap mosolyog, s vidáman kacsint,
megcirógatva a hóvirágok fehér szirmait,
jelzi, hogy közeleg a tavasz, megint.
Beragyogta a Nap az őszi eget, enyhe szellő fújdogált,
a bárányfelhők mind szabadnapot kaptak mára,
és az erdő fái között hűs patak csordogált.
Eme patakhoz sok állat járt inni, reggel, délben, este,
mindegyikőjük igen óvatosan közeledett, figyelt,
s ivás közben a menekülési lehetőséget leste.
Beragyogta a Nap az őszi eget, fent madarak szálltak,
hangjuk messze hallatszott, miközben vonultak,
s odafentről egy békés és nyugodt tájat láttak.
Felharsant a kakasszó, a Nap mosolyogva ébredt,
kitörölte a szeméből a csodás éjjeli álmokat,
s útjára indult, amelyen el sosem tévedt.
Közben összegyűltek az udvaron a háztáji állatok,
mind a tyúkok, kacsák, libák, disznók, birkák,
a kecskék, a tehenek, köszöntve az új napot.
Hamarosan érkezett a reggelijük, az illatos széna,
a kukorica, a búza, a saláta, a tápláló moslék,
a lucerna, a friss fű, s újdonságnak a cékla.
Miután jóllaktak, a gazdájuk vidáman nézte őket,
elégedett volt a jószágaival, szépen fejlődtek,
és az elmúlt hónapban igen sokat nőttek.
Felharsant a kakasszó, mint minden áldott reggel,
a kakas büszkén hirdette a szemétdomb tetején,
amíg ő itt van, addig nem fog kelleni vekker.
A Nap aranyló sugarai végigcirógatják a tájat,
a hegyeket, a völgyeket, a csobogó patakot,
a mezőt, a bokrokat és a susogó fákat.
Megcsiklandozzák a kék égen játszó felhőket,
a legelésző őzeket, szarvasokat, nyulakat,
a szaladgálókat és fű között fekvőket.
A Nap aranyló sugarai kicsit elfáradtak mára,
még gyönyörködnek a színes falevelekben,
mielőtt bealkonyul és jön az esti pára.
A lélek és a test szabadsága felbecsülhetetlen érték,
a megőrzésük manapság igencsak nehéz feladat,
s a sötétségben nehéz csodálni az ég kékjét.
A lélek és a test szabadsága az aranynál is többet ér,
olyan, mint a ragyogó Nap a viharfelhők között,
s mint az őszi nyugalom, mielőtt ideér a tél.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, talán végleg,
elköszönnek az emberektől és búcsút intenek,
a világon sokan, ezután nélkülük élnek.
Belefáradtak a sok rosszba, megunták azt, ami folyik,
mindenfelé sérült, megtört és szakadt lelkek,
s köröttük lassan, a levegő is elfogyik.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, lehet örökre,
fájdalmas sebeket szereztek, amíg küzdöttek,
s lassan a világ is búcsúzik, hörögve.
