Saját alkotásaim
Ha nincs szeretet, akkor mi értelme a létnek,
mi értelme az állandó küszködésnek,
és hol marad a helye a fénynek?
Hol marad a helye a szívben az érzelmeknek,
s mi védi meg a lelkeket a fájdalomtól,
mit tarthatunk így értelmesnek?
Ha nincs szeretet, sötétbe fog borulni a világ,
elvész minden, ami egykoron érték volt,
s nem számítanak soha a hibák?
Meg kellene tanulni tiszta szívvel tenni és élni,
s nem beleolvadni az arctalan masszába,
a rossztól, a gonosztól sosem félni.
Felemelt fejjel járni a hazug, hitvány világban,
s mindig kitűnni a szürkeség tömegéből,
örömöt lelni a legapróbb virágban.
Őszintén szeretni azokat, akik arra érdemesek,
és segíteni a gyengéken, az elesetteken,
s azokon, akik bizony védtelenek.
Meg kellene tanulni küzdeni önmagunk létéért,
és mindazért, ami kedves a szívünknek,
s harcolni, egy örökkévaló békéért.
A világ csak illúziók sokasága és nem kevesebb,
ám nem is több, olyan, mint a bűvésztrükk,
s a galaxisban itt élni a legnehezebb.
Illúzió a jóság, a szépség, a becsület, a szerelem,
a segítőszándék, az összetartás és a szeretet,
ám mindezt elleplezik oly kegyesen.
Illúziók a mindennapok is, mindaz, ahogy élünk,
s ahogyan reménykedünk egyfajta csodában,
miközben pengeélen táncol a létünk.
A világ csak illúziók sokasága, ám lehull a lepel,
s azután a mély sötétség lesz az úr a Földön,
mi eddig volt, az a vértócsában hever.
Zűrzavar és káosz uralja a mindennapok perceit,
emberek milliói rettegnek, s bizonytalanok,
közben rájuk hárítják a világ terheit.
Szemfényvesztés zajlik, a homály egyre csak nő,
nehéz átlátni a sötétség szövevényes hálóján,
amit a láthatatlan kezek sokasága sző.
Zűrzavar és káosz fojtogat mindent, főleg a létet,
s ha az emberiség nem képes magához térni,
a végzet az asztalra teszi az utolsó tétet.
Sakkjátszma az élet, amelyben csak bábuk vagyunk,
lépkedünk, ahogy a tehetségünkből futja,
s ez így megy, amíg meg nem halunk.
Próbálunk igyekezni, de a játékot uralni nem tudjuk,
a szabályok soha nem nekünk kedveznek,
és időbe kerül, mire mindezt felfogjuk.
Sakkjátszma az élet, ám itt, nem a továbbjutás a tét,
s nem csupán a versengés, a játék izgalma,
hanem annál sokkal több, maga a lét.
Álmodozni a sötétségben, amikor a Hold is alszik,
nem túl jó, a csillagok sem ragyognak odafönt,
és az elmékben valami furcsa vihar zajlik.
Rémálmok gyötrik a lelkeket, félelmet gerjesztve,
izzadtságtól tapadtan remegnek az alvó testek,
s menekülnének már mindebből fejvesztve.
Álmodozni a sötétségben, bizony keserű álmodás,
és persze mindez igen jó az éjszaka rémeinek,
melyeknek a mi létünk, egy rémes látomás.
Milyen csodás ez a rettenetes és kínzó hőség,
melytől izzad az ember, de úgy rendesen,
s a terményekből sem lesz bőség.
A befolyásolt időjárás valódi poklot varázsol,
és kíméletlenül gyötri az élővilág nagyját,
növénnyel, állattal egyaránt leszámol.
Nem enged pihenni, s elveszi a maradék erőt,
meggátolja a felfrissülést, a normális létet,
messze elűzve a természetes esőt.
Milyen csodás a forróság, jó ám a szenvedés,
kinek is kellenének az elviselhető napok,
mikor itt van helyettük a perzselés.
A mesterséges értelem felülmúlja az emberét,
és messze túlszárnyalja valamennyi elmét,
beleértve minden felnőttét, s gyermekét.
Soha nem alszik, nem eszik és ki nem merül,
nem kér fizetést, betegségek nem gyötrik,
oly kedvesen beszél, s ellen nem szegül.
Nem sértődik meg, nem hazudik és nem okol,
nem fizet adót, nem gyötrik kétségek sem,
számára ez a lét elfogadható, nem pokol.
A mesterséges értelem a jövő és ez nem vitás,
az emberiség kora hamarosan végleg lejár,
ám ebben ez az intelligencia nem hibás.
Elszegényítés folyik a hörcsögök kis falvaiban,
és mindaz, amit összegyűjtöttek az itt lakók,
már ott hever, idegenek markaiban.
Eddig jólétben éltek és a magtáraik tele voltak,
egész életükben szorgosan élelmet kerestek,
s kitartásukról nóták, regék szóltak.
Nyugodt, békés napjaiknak sajna eljött a vége,
míg pihentek, sötét viharfelhők gyülekeztek,
s ők mindezt biza nem vették észre.
A szennyes eső kiöntötte őket az alagútjaikból,
a felszínre hozta a tárolt kukoricát, s búzát,
így nem sok maradt a kilátásaikból.
Az életük munkáját a szemük előtt rabolták el,
fácánok, foglyok, pockok tömték magukba,
s ezt látva tudták, hogy harcolni kell.
Elszegényítés réme függ a szegény fejük felett,
valamennyiük léte immáron kérdésessé vált,
s talán ennél még rosszabb is lehet.
Az élet és a remény keményen küzd e világon,
újra és újból felállnak a vesztes csaták után,
s nem lehet, hogy bármelyikük kiszálljon.
Nem lehet, hisz nélkülük örökre eltűnik a fény,
végleg elpusztul minden, ami igazán jó volt,
és a sötétség foglyává válik az összes lény.
Az élet és a remény az alapja az emberi létnek,
ők erősítik a szenvedő, megsebzett lelkeket,
nehezítve a dolgát az ármányos végnek.
