Saját alkotásaim
Mindenkinek leketyeg majd egyszer az órája,
s onnantól a lelke egy másik útra indul,
ahol vár reá a végtelen próbája.
Ama próbák során megszabadul a mocsoktól,
minden földi tehertől és szenvedéstől,
minden rossztól, s nyomortól.
Így, megtisztultan léphet át a ragyogó fénybe,
mely hihetetlenül fehér, mégsem vakít,
s amely elvezet az öröklétbe.
Mindenkinek leketyeg az órája, az ideje lejár,
s miközben mosolyogva visszatekint,
látja, hogy az élet kapuja bezár.
Mi mindent veszítünk el az életünk folyamán,
egészséget, anyagi biztonságot, szerelmet,
és csak sóhajtozunk, mindez oda már.
Elveszítünk szeretteket, barátokat, s komákat,
odalesznek a kedvenc állataink, virágaink,
amíg mi ülünk és várjuk a csodákat.
Elkopnak az ízületeink, s elváltozik a testünk,
az elménk is veszít majd egykori fényéből,
és múlttá válik az összes dicső tettünk.
Mi mindent nem tudunk már megtenni többé,
mennyi álmunk, s vágyunk száll a semmibe,
minekutána a létünk is átváltozik köddé.
A legparányibb állat is félti és óvja az életét,
küzd a területéért, a kicsiny utódaiért,
s igyekszik elkerülni a végzetét.
Mindent megtesz, hogy a létét szebbé tegye,
az életösztön bátor tettekre sarkallja,
s akkor is harcol, ha fáj a sebe.
Méretétől függetlenül minden lény ezt teszi,
némelyik tartalék élelmet gyűjt télire,
s némelyiknek a hasa sosem teli.
Van amelyik vadászik és van amelyik legel,
akad olyan, amely halakat fog a tóból,
meg olyan is, mely a napon hever.
A legparányibb állat is méltó rá, hogy éljen,
hisz ő is a természet értékes gyermeke,
és megérdemli, hogy sose féljen.
Miért fogadjuk el a sorsot, ha alakíthatunk is rajta,
és miért is várnánk tétlenül, a csodában bízva,
miközben a világ nem az a kegyes fajta?
Miért nem küzdünk önmagunkért, a szeretteinkért,
és miképpen lehet az, hogy némán hallgatunk,
lesütve a szemünket az érzéseinkért?
Hogyan fogadhatjuk el, hogy elvegyék az életünk,
és hogyan tűrhetjük azt, hogy kisemmizzenek,
s mások döntsék el, miképpen élhetünk?
Miért fogadjuk el, hogy folyton semmibe vesznek,
elvárva, hogy létünkkel ne terheljük a Földet,
miközben ők dőzsölnek, isznak és esznek?
Amikor a lélek belefárad, a test is hamar feladja,
leépül, megbetegszik, s teljesen ronccsá lesz,
mielőtt önmagát a halálnak megadja.
Addig azonban számtalan kín és fájdalom gyötri,
hihetetlen gyötrelmek színesítik a végső utat,
s mindezek elől képtelenség elszökni.
Amikor a lélek belefárad, fájlalja azt is, hogy élt,
hiszen vajmi kevés jóban, örömben volt része,
s földi léte nagy részében csakis félt.
Mostanság az a trend, hogy cukrot ne vegyél,
de lisztet és sok mást sem kapsz sokáig,
hiszen a cél az, hogy ne is egyél.
Örülhetsz, hogy figyelő szemek védik a léted,
és nem tehetsz semmit a tudtuk nélkül,
számukra a levegővételed, az vétek.
Annyira vigyázzák a sorsod, hogy hihetetlen,
véletlenül sem léphetsz semerre, soha,
és újabban kutatnak az idegekben.
Óvnak a széltől is, nehogy megfújja az orcád,
s nehogy meggondolatlanul tégy valamit,
az idei lesz az utolsó szülinapi tortád.
Mostanság az a trend, nincs is szükség terád,
nem is kellett volna megszületned sem,
hogy ne terheld a léteddel a hazád.
A létezés nélküli lét egy elképzelhetetlen dolog,
s miközben az értelem igyekszik megérteni,
addig a Föld ugyanúgy csak körbe forog.
Az elme, amely gondolkozik, de nem is látszik,
agyafúrtan és igen rafináltan teszi amit kell,
s mindennap biza mások életével játszik.
A vágyak áthatják az időt, a perceket, az órákat,
s izzó parázsként tudatják a belső énünkkel,
bármikor elhúzhatják a saját nótánkat.
A létezés nélküli lét egy magas szellemi állapot,
amelyben senki nem mehet biztosra soha,
s nem kímél sem embert, sem állatot.
A technika ördöge ügyesen tagadja a létét,
elhiteti, hogy kizárólag jóra használják,
s nem segíti majd e világnak a végét.
Az emberek teljesen a hatása alá kerülnek,
és szinte minden percben leköti őket,
közben észrevétlenül alámerülnek.
Alámerülnek a szemfényvesztés közepébe,
elutasítanak minden személyes dolgot,
s így nem jutnak egymás közelébe.
Mások társaságára már nem igen vágynak,
inkább éjjel-nappal a telefont bűvölik,
s vele kelnek, majd vele is hálnak.
Eközben a technika sötét oldala dolgozik,
s hihetetlen fejlődésen megy keresztül,
bizony egyetlen élővel sem osztozik.
A mesterséges intelligencia hatalomra tör,
rakétákat, bombákat, repülőket irányít,
s az év összes napján tömegeket öl.
Mindenkit lehallgat, állandóan megfigyel,
hamarosan az egész világot korlátozza,
s nem kegyeskedik soha, senkivel.
A technika ördöge elkápráztat és elcsábít,
elvonja a figyelmet az igazi valóságról,
s elaltat, mielőtt véglegesen elkábít.
A tiltások hazájában igazán csodás az élet,
semmit nem lehet, csak amit engednek,
s ettől igazán boldog minden lélek.
Tilos a gondolkodás, nincs is szükség arra,
hiszen mindent megoldanak helyettünk,
és nem kell készülnünk a harcra.
Csodásak az áremelések, a megszorítások,
a fűtés nélküli hideg évszak, a pánik,
s a megfázás utáni borogatások.
Csodás, hogy elzárják előlünk az élelmet,
ilyetén sokkalta könnyebb éhen halni,
s elültetni mindenkiben a félelmet.
Igazi mámor, hogy a tulajdonunk odavész,
a pénzünk, a megtakarításunk eltűnik,
s mit megtarthatunk, az csenevész.
Milyen remek, hogy nincsen már állatunk,
mivel jótékonyan leölették az összeset,
s mi mind az éhhalálra várhatunk.
Helyes, hogy korlátozzák az üzemanyagot,
legalább gyalogolhatunk a pokol felé,
s erre találnak mindig magyarázatot.
Örömteli a lét kizsigerelve s kihasználtan,
mikor már semmihez nem lehet jogunk,
csak úgy úszunk ám a boldogságban.
A tiltások hazájában sok a vígság, a kacaj,
minden gazdag sokkal gazdagabbá vált,
s a vagyonuk sokszorosa, mint tavaly.
Búcsúzhatunk az eddigi, megszokott életünktől,
a régóta dédelgetett álmainktól, vágyainktól,
s elköszönhetünk igen sok készletünktől.
Mindhiába gyűjtöttünk össze különféle javakat,
és hiába igyekeztünk valami szépet, jót tenni,
sajnos elhittük a hazug, alattomos szavakat.
Mostanra nagyot fordult a világ, beborult az ég,
villámok cikáznak felettünk, s vihar dühöng,
a reményeink sokasága a gonosz tüzén ég.
Búcsúzhatunk az élővilágtól, mérgező a levegő,
sorban eltávoznak közülünk kiket szerettünk,
s nekünk sem marad más, csak a temető.
