Saját alkotásaim
Amikor becstelenek uralják a világot, az sötétbe borul,
országok és népek senyvednek galádságuk miatt,
az igazság, s a remény, a vég szélére szorul.
Amikor becstelenek uralják a világot, a gonosz tombol,
őrjöngve éli ki szennyes vágyait, pusztítja a létet,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Boldog percek és örömteli órák suhannak a térben,
igencsak sokan várnak és vágynak már reájuk,
s ha elérik őket, a lelkük ragyog a fényben.
Boldog percek és örömteli órák szépítik meg a létet,
csalnak mosolyt az arcokra, s tesznek vidámmá,
rengetegen kívánják, ez soha ne érjen véget.
A régi szép idők letűntek, a sötétségnek kora tombol,
és mint a legrettenetesebb vihar, pusztít, gyilkol,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Eltörli mindazt, ami valaha is jó volt, elmossa a létet,
jégesőként zúzza szét a szeretet sarjait, hajtásait,
és minden percben egyre csak növeli a tétet.
A régi szép idők letűntek, s már a Nap sem mosolyog,
nincs rá oka, hogy gyönyörködjön eme világban,
hamarosan az arcokra fagynak a mosolyok.
Mi végre is jöttünk a világra és vajon mi végre élünk,
mi lehet az értelme egyáltalán a létezésünknek,
s mi az oka annak, hogy állandóan félünk?
Hogyan válhatott az ismert világ urává az emberi faj,
s miként hihette el magáról, hogy ő a világ közepe,
miközben maga a léte is, iszonyúan nagy baj?
Miért tűri el a nép, hogy az elit bármit megtehessen,
bármit elérjen, megkaphasson, s uralkodhasson,
és minden jóravaló embert megvethessen?
Meddig elviselhetőek a háborúk, a pusztítások sora,
az igazságtalanság, a kegyetlenség, s a gonoszság,
meglehet, hogy ennek nem lesz vége soha?
Miféle dolog eltűrni a sok megaláztatást, a szégyent,
mindazt, ami csak szenvedést okoz és meggyaláz,
s igyekszik elfeledtetni az elképzelt édent?
Mi végre is jöttünk a világra, mi értelme a létünknek,
erre születtünk, szenvedésre, kiszolgáltatottságra,
ez megfelel nekünk, az érzékeny lényünknek?
Sokan vágynak a Mennyországba, ám csalódniuk kell,
hiába hiszik, hogy ők biza megszenvedtek ezért,
tévednek, s a lelkük, nyugalmat soha nem lel.
Azért a helyért meg kell küzdeni, s szívből jókat tenni,
harcolni az igazságért, a becsületért és a békéért,
csakis így lehet, az örökkévalóság felé menni.
Sokan vágynak a Mennyországba, de elbuknak hamar,
a kapuja előtt kiderül, hogy mekkorákat hibáztak,
és a csalódottság érzete lélekölő, igen fanyar.
A fantáziák világában kellemes a hűvös, s jó az idő,
ember, állat és növény egyaránt jól érzi magát,
egy normális világban, bizony ez lehet jövő.
Nincs forróság, amely megfojtja az életet és a létet,
s nincs semmiféle embertelen dolog, vagy kín,
melynek gyötrő hatása soha nem érhet véget.
Vannak viszont hűs patakok, virágos rétek, mezők,
a bokrok alól madarak vidám éneke száll tova,
és hallgatják őket a tölgyek, hársak, fenyők.
A tiszta kék égen bárányfelhők játszanak a Nappal,
esténként pedig bekacsint a mosolygós Hold is,
és álomtáncot jár minden kicsivel, naggyal.
A fantáziák világában kellemes a hűvös, pihentető,
békét és nyugalmat biztosít a lelkek számára,
egy hely, ahol minden jobban elviselhető.
Mindig találni fognak rá okot, hogy elvegyék a pénzedet,
és ezen okból számtalan hazugsággal manipulálnak,
olyanokkal, amelyeket fel sem fog a képzelet.
Mindig találnak rá módot, hogy lerombolják az álmodat,
kiöljék belőled az igaz szeretet csíráját is, véglegesen,
és ami megmarad neked, az csakis a kárhozat.
Mindig találni fognak rá okot, hogy elvegyék az életedet,
és ne aggódj, a találékonyságuk nem ismer határokat,
mert magát, a létedet is, elviselni képtelenek.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, talán végleg,
elköszönnek az emberektől és búcsút intenek,
a világon sokan, ezután nélkülük élnek.
Belefáradtak a sok rosszba, megunták azt, ami folyik,
mindenfelé sérült, megtört és szakadt lelkek,
s köröttük lassan, a levegő is elfogyik.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, lehet örökre,
fájdalmas sebeket szereztek, amíg küzdöttek,
s lassan a világ is búcsúzik, hörögve.
Könnyű két kézzel szórni a mások pénzét, de mennyire,
ilyen módon teszik tönkre a normális életet, létet,
s a kegyetlenségért sem mennek messzire.
Mindazon javakat, amelyeket megkeresnek az emberek,
nem gyógyításra, tanításra, vagy közjóra fordítják,
persze adókból, háborúkból van rengeteg.
Eltiporják a szabadságot, béklyóban tartják az értelmet,
eltitkolják mindazt, amiről a népnek tudnia kellene,
és lesöpörnek minden igazságot, sérelmet.
Szándékosan káoszba ölik a világot, hogy uralni tudják,
és nem nyugszanak addig, amíg a célt el nem érik,
s míg a koporsófedelet, a világra nem csukják.
Könnyű két kézzel szórni a mások pénzét a sok rosszra,
és lerombolni az eddig megszokott életszínvonalat,
rabláncot téve a lelkekre, örök élethosszra.
Mikor esik már le az a labda, amelynek a neve, végzet,
és amely az egész emberiség fölött pattog szerte,
s mely kíméletet soha, de soha nem érzett?
Azok, akik feldobták a magasba egykor, nem láthatók,
hogy lehetséges mindez, s miért is történhet meg,
csak nem manipulálták a mondanivalót?
Vagy talán elfelejtették közölni a halandók tömegével,
egyszerűen lényegtelenné vált a kiirtásnak módja,
s beetették a népeket, a jóság szövegével?
Milyen jogon dönthet bárki is, bárki létéről, haláláról,
a mindennapjairól, a családjáról, az érzelmeiről,
s vajon mennyit nyerhet mások halálából?
Hogyan tudták ennyire elbutítani ezt az egész világot,
s miképpen válhatott az értelem, sötét ürességé,
elhervasztva a jót és mindenféle virágot?
Mikor esik már le az a labda és utoljára mikor pattan,
lehetséges az, hogy eme világ teljesen bolond lett,
és a megtévesztésekbe végül belezakkan?
