lélek Archívum - 3 / 34 oldal

A lélek szomorúan látja

A lélek szomorúan látja, szenved a test,

fájdalmak és betegségek kínozzák,

a barátja nem túl jó képet fest.

Egykoron együtt indultak el az útjukon,

megfogták egymás kezét, s uccu neki,

akkor még mosollyal az arcukon.

Jó ideig haladtak vidáman, s boldogan,

jól érezték magukat, egyek voltak,

és tették a dolgukat szorgosan.

Telt-múlt az idő, felhők gyűltek az égen,

és elhomályosították a Nap fényét,

nem ragyogott úgy, mint régen.

A Hold is látta, változni kezdett valami,

mikor éjjelente betekintett hozzájuk,

a testnek a nyögését vélte hallani.

Jól hallotta, a test alaposan megkopott,

a lélek sajnálattal nézte alvó társát,

hisz az ő ereje még nem fogyott.

Még mindig fitt volt, örök fiatal, gyors,

ám egyedül képtelen sok dologra,

ezt a fintort szánta neki a sors.

A lélek szomorúan látja, megállt az óra,

és a bagoly huhogása figyelmezteti,

nem számíthat már semmi jóra.

Nem hozhatjuk vissza

Nem hozhatjuk vissza soha a múltat,

hiába vágyunk rá és hiába siratjuk,

ám a jövő, az rajtunk is múlhat.

Nem feledhetjük el, miket is tettünk,

azt sem, kik is vagyunk valójában,

és az idők során mivé is lettünk.

Nem feledhetjük el, kiket szerettünk,

ki volt jó és ki volt rossz hozzánk,

s közülük már kiket temettünk.

Nem feledhetjük el a szívünk titkait,

az érzéseinket és a vágyaink sorát,

s hogy hallgattuk mások szitkait.

Nem feledhetjük el, miket hibáztunk,

mennyi sebet őriz még a lelkünk,

és leginkább kikkel is vitáztunk.

Nem hozhatjuk vissza azt, ami nincs,

és talán nem is létezett sohasem,

ám az emlékezet, az nagy kincs.

Önnön fájdalmát

Önnön fájdalmát mindenki maga érzi,

maga szenvedi el és maga is viseli,

ugyanakkor a másokét kétli.

Kétli, hiszen az nem neki okoz kínokat,

nem az ő testét, lelkét, szívét gyötri,

s csak merengve nézi a sírokat.

A sírokat, melyekben a családja pihen,

melyekben az ismerősei fekszenek,

és képtelen elhinni, van ilyen.

Önnön fájdalmát senki nem feledheti,

nincs rá mód, az vele él, s vele hal,

soha nem fogja őt elereszteni.

Egy férfi ül a padon

Egy férfi ül a padon, s mereng magában,

nézi a parkban daloló kis madarakat,

a Nap pihenni készül a határban.

Visszaidézi a múltat, közben a fákat nézi,

a lelki szemei előtt látja a szeretteit,

odafentről figyelik őt, hiszi, s érzi.

Tudja, hozzá is bekopog majd az alkony,

egy angyal képében gyengéden átöleli,

és hívja, a végtelenbe vele tartson.

Egy férfi ül a padon, nem sír, nem nevet,

s már látja is közeledni azt az angyalt,

az órájára néz, itt az idő, mehet.

Mindenki próbálja elkerülni

Mindenki próbálja elkerülni a csalódásokat,

igyekszik óvni önmaga testét és lelkét,

s túlélni a marcangoló vívódásokat.

Próbálja megállni a helyét ebben a világban,

és sikeresen venni az akadályok sorát,

leplezve, hogy ő maga sem hibátlan.

Mindenki próbálja elkerülni, hogy elbukjon,

és reméli, hogy a sors majd segíteni fog,

abban is, hogy az útja végéig eljusson.

Mindenkinek van olyan

Mindenkinek van olyan, ami fontos neki,

legyen az személy, tárgy, vagy eszme,

és mindezekben az örömét leli.

Mindenkinek van saját gondja, meg baja,

vannak saját problémái, küzdelmei,

és fájdalmában néha eláll a szava.

Mindenkinek vannak jól eltitkolt érzései,

perzselő vágyai, szerelmei és bánata,

s vannak igen kétkedő kérdései.

Mindenkinek vannak félelmei, reményei,

vannak nehéz percei és olyan dolgok,

amiket soha nem tud megérteni.

Mindenkinek van olyan keserű pillanata,

amely elszomorítja a szívét, s a lelkét,

az ember néha önmaga áldozata.

Elmerengve a múlton

Elmerengve a múlton megfájdulhat a szív,

megannyi érzelem lapul a lelkekben,

s valamennyi emlékezésre hív.

Elmerengve a múlton rádöbben az ember,

milyen más lett minden, mit veszített,

és reméli megbékél ezzel egyszer.

A világ két arca

A világ két arca bizony a szavakban is látható,

mindabban a mocsokban és a fertőben,

amelyektől jó soha nem várható.

Elit, elnyomás, zsarnokság, önkény, hatalom,

háború, félelemkeltés és elhallgattatás,

s élet, a másoktól elvett vagyonon.

A másik oldalon áll a szeretet, a hűség, jóság,

az elismerés, a tisztelet, a megbecsülés,

és a becsület, az ember nem jószág.

Egyik oldalon ott a sötétség ereje és a gonosz,

a másikon a fény harcol, meg a remény,

s mindez örökre kettősséget okoz.

A világ két arca egy időben játssza a szerepét,

az egyik arca a gyűlölettől torz és sápadt,

a másik megosztja a szívek melegét.

A régmúlt emléke

A régmúlt emléke most is fennen ragyog,

és szép perceket idéz fel a lelkünkben,

főleg látva, most milyenek a napok.

A régmúlt emléke soha nem válik köddé,

és nem sebez meg úgy, mint ez a világ,

csak sajnos nem élhetjük át többé.

Elbúcsúzni a szeretteinktől

Elbúcsúzni a szeretteinktől túlontúl nehéz,

hiszen sokszor nem is lehettünk velük,

és annyira fájdalmas ez az egész.

Legtöbbször dolgozni voltunk, netán úton,

szinte minden percünket lefoglalták,

és nem változtathatunk a múlton.

Keveseknek adatik meg, hogy elköszönjön,

a tiszteletét és a háláját kifejezhesse,

s még egy kis időért könyörögjön.

Elbúcsúzni a szeretteinktől kegyes pillanat,

megismételhetetlen és szívszorongató,

megroppan a lelkünk egy perc alatt.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31