Saját alkotásaim
Holdvilágos éjszakákon, amikor elhalnak a neszek,
és a várakozás izgalma beindítja a fantáziát,
nem csukódnak le a gyermeki szemek.
Élénken figyelnek a sötétben és a kis szívük dobog,
az jár a fejükben, milyen ajándékot kapnak,
s meghallják-e, ha a Jézuska kopog.
Holdvilágos éjszakákon megelevenednek a vágyak,
az álmok szebbek Karácsony közeledtével,
s a percek valahogy másképpen járnak.
Közeleg a tél, a nyugalom és az elmúlás évszaka,
hideg szél suhan a fák, s a bokrok között,
lassan már a nappal is csak éjszaka.
Közeleg a tél, az ősz pazar szépsége visszavonul,
az állatok és a növények többsége lepihen,
s a jó idő, egy időre visszaszorul.
Szükség van a reményre, mindenkinek, mindenkor,
mivel nélküle oly álmatlanok a sötét éjszakák,
s felbukkanhat a balszerencse mindenhol.
Az élet igen sokszor kemény, rideg és biz kegyetlen,
rengeteg fájdalmat, csalódást, s bánatot okoz,
így szép álmok helyett, zavar van a fejekben.
Szükség van a reményre, talán jobban, mint valaha,
olyan időket él az emberiség, amely veszélyes,
s a reménytől, feléledhet a túlélés parazsa.
Csendes estéken, amikor az emlékek életre kelnek,
és általuk újra megelevenednek a múlt percei,
a lelkek egyfajta különleges békére lelnek.
Visszaidézhetik egykori önmagukat, a családjukat,
a régi szép időket és a felhőtlen boldogságot,
s azt, mikor mind vívták a saját csatájukat.
Csendes estéken, amikor a Hold lekacsint az égről,
és kerekded arccal bemosolyog az ablakokon,
egy csodát varázsol nekik, tiszta fényből.
Megérkezett az ősz ismét, színes levelek hullanak,
az állatvilág buzgón, szorgosan gyűjtöget télre,
és bizony egyetlen percre sem nyugszanak.
Az élelmen múlik a túlélés, várakozásra nincs idő,
lesznek állatok, amelyeket elhagy a szerencse,
és közülük nem igen marad majd hírvivő.
Az emberek világa is hasonló, ott is fontos az étel,
s ők csupán máshogyan dolgozzák fel mindezt,
nem aggódnak emiatt, míg győzik pénzzel.
Ősszel, az egyik kedvenc ételük, a jól hízott kacsa,
mely megsütve ínycsiklandó, s igen finom étek,
és örülhet az, aki végre vihet belőlük haza.
Ám az utóbbi években mindig felüti a fejét valami,
s pont akkortájt, amikorra meghíznak a kacsák,
így pusztul el mindaz, ami hazai, s tanyasi.
Megérkezett az ősz ismét és beszürkülnek a napok,
a szél gonosz ereje süvöltve hozza el a hideget,
és borzonganak majd a kicsik és a nagyok.
Szösszenet a végtelenben az emberi élet, nem egyéb,
rövidke pillanat, amelyet elmos az idő pora,
és ami marad, az annyira kevés.
Szösszenet a végtelenben minden tett és minden szó,
eltűnnek, mintha soha nem is léteztek volna,
ahogyan a rossz is, s az összes jó.
Gyorsan telnek az évek és az idő sebesen suhan,
eközben elkopik az ember teste, lelke,
s ettől sokszor kétségbe zuhan.
Gyorsan telnek az évek, melyek nem túl szépek,
s bár néha akad vidámság és öröm is,
nem lehet gátat szabni a végnek.
A szépség nem igazi érték, csak egy állapot csupán,
s amíg tart, lenyűgöző, elbűvölő és varázslatos,
szexis, ám ha elmúlik, mi lesz azután?
Amennyiben ez volt az egyetlen érték, akkor annyi,
semmi maradandó nem marad majd az utókorra,
ez lenne, amit valaki hátra tud hagyni?
Az idő kifog mindenen, a test is öregedésnek indul,
s miközben az ez ellen való küzdelem hiábavaló,
elhiheti bárki, hogy egyszer megifjul?
A szépség nem igazi érték, csak egy kis szösszenet,
s rövid lábjegyzet mindössze az élet keservében,
mindez megéri a szomorú könnyeket?
A legrosszabb napszak, a reggel, mikor ébreszt az óra,
s álmatagon, félkábán, keserűen ébred az ember,
tudván, hogy nem számíthat semmi jóra.
Lassan feláll és felfrissülésre a fürdőszoba felé baktat,
nem érti, nem képes felfogni, miért bünteti a sors,
s miért van az, hogy hétköznapok vannak.
A munka már régóta ássa a sírját és majd bele is teszi,
tenni ellene mégsem tud, nincs igazán választása,
s emiatt az örömét eme világban nem is leli.
A legrosszabb napszak, a reggel, tönkreteszi az álmot,
ez csupán a nyugdíjig lesz így, ha azt eléri valaki,
ám addig az élet, jócskán beszedi a vámot.
A régmúlt percei visszaköszönnek majd egy napon,
és felidézik az egykori történéseket, s a tetteket,
megidézik a valóságot úgy, ahogyan vagyon.
Megelevenedik mindaz, amit az elme valónak érez,
amit átélt a test, a lélek, s mind, amit őriz a szív,
és melyekre az ember néha maga is rákérdez.
A régmúlt percei egykor nagyon is valódiak voltak,
átélhetőek, elviselhetőek, s olyan természetesek,
hiszen az esélyről, az igazi reményről szóltak.
