idő Archívum - 14 / 27 oldal

Soha nem fogom elérni

Soha nem fogom elérni a nyugdíjat, sajnos soha,

és hiába vágyom erre az idős korom ellenére,

ha ez megtörténne, az lenne biz a csoda.

Mondja mindezt egy munkába megfáradt ember,

aki egész életében dolgozott és adót fizetett,

s esélyt, reményt a szabadulására nem lel.

Nem szabadulhat, amíg még megdobban a szíve,

míg fel tudja emelni a kezeit, s tud mozogni,

míg nem töri nyakát, s nem fullad vízbe.

A fiatalabbak ne is álmodjanak, oly esélytelenek,

mindaz, mit elhitettek velük, csupa hazugság,

s a valóság szempontjából veszélytelenek.

Soha nem fogom elérni azt, amiről álmodom rég,

gondolhatja ezt bárki, s bizony sajna ez igaz,

nagyon szomorú lehet a felismerés, a vég.

Minden jónak

Minden jónak sajnálatosan hamar vége szakad,

s úgy tűnhet, hogy talán nem is létezett,

bezzeg a rossz, az mindig marad.

Marad és folyamatosan edzésben tartja a lelket,

mindennap képes valami borzasztót tenni,

az emberre ömlesztve sok terhet.

Minden jónak leketyeg az órája, emlékké válik,

s bár legtöbbször csupán rövid ideig tart,

a szív megőrzi mindezt a halálig.

Az idő kapuján átlépve

Az idő kapuján átlépve vajon mi várhat még reánk,

erről bizony még senkinek sincsen fogalma,

s nem tudhatjuk mi zúdulhat miránk.

Mikor kinyílik az a kapu, kinyílik egy másik világ,

egy ismeretlen, egy rejtélyes, egy félelmetes,

s ott nem fogadhatóak el többé hibák.

Az idő kapuján átlépve mi sem leszünk önmagunk,

ám a végtelen, a csillagok, s a galaxisok útján,

tiszta lélekkel mindannyian túljutunk.

Minden perccel

Minden perccel egyre rövidebb lesz az életünk,

egy jó ideig ez nem számít, s nem zavaró,

ám később már a végtől félhetünk.

Gyorsabban suhan az idő, az érzékeink szerint,

és semmi nem működik úgy, mint valaha,

egy fiatal persze erre csak legyint.

A Nap vigasztal és sok-sok felhő reánk kacsint,

virágok illata igyekszik elvonni a figyelmet,

s mindez, az érzékenyünkre tapint.

Minden perccel messzebb szállnak az álmaink,

és kezd elmúlni az egykori csodás varázs is,

végül elköszönnek tőlünk a vágyaink.

Az életünk elvész

Az életünk elvész a mindennapok nyomorában,

legszebb éveink kimúlnak mások kezében,

s az emlékünk ott végzi a pocsolyában.

A magunkra jutó idő bizony elenyésző, s kevés,

az energiánkat felemészti a munka, a terhek,

a számtalan gond, az ivás és az evés.

Az életünk elvész, mielőtt még élhettünk volna,

s ha ki tudnánk bújni ebből az ördögi körből,

talán minden valami szebbről szólna.

Mindenki elkopik

Mindenki elkopik egyszer, nem kivétel senki,

akár előbb, akár utóbb, de nincs menekvés,

és az időben csak előre lehet menni.

Ketyeg az óra, s körbejár a végtelennek útján,

nem fog megállni és soha nem fog sajnálni,

miközben az ember mereng a múltján.

Elmereng önmagán s a szép időkön, ami volt,

a szerelmein, a szerettein, egykori tettein,

s rájön, az élete nem a sikerről szólt.

Mindenki elkopik és folyton változik minden,

az egészségből betegség lesz, a jóból rossz,

de végül mind eltávozunk majd innen.

Amíg túlterheltek a napok

Amíg túlterheltek a napok, nincs idő semmire,

s ha van is, az nagyon kevés, nem elegendő,

és így minden esély elszáll a semmibe.

Minden esély, ami felszabadítaná az életünket,

mi nem őrölné fel a lelkünket, az elménket,

s ami segítene lassítani a végzetünket.

A végzetünket, amelyet biza szebbé tehetnénk,

ha leráznánk magunkról mindenféle rosszat,

s nem félnénk, hanem többet szeretnénk.

Amíg túlterheltek a napok, nincs erőnk másra,

mint engedelmesen végezni a feladatainkat,

ám így a remény nehezen kap szárnyra.

Mikor aludni térünk

Mikor aludni térünk, gondokkal a vállunkon,

egy ideig még elmerengünk az életünkön,

és jobbra-balra forgunk az ágyunkon.

Mikor a szemeink leragadnak, közel az álom,

az utolsó gondolatunk szép és jó legyen,

hogy a lelkünk csodás helyre szálljon.

Mikor aludni térünk, velünk alszik a remény,

s biztat, mi rémálom volt eddig, elmúlik,

ezután az élet már nem lesz kemény.

Miután meghalunk

Miután meghalunk, átjutunk egy jobb világba,

hol nincs többé fájdalom, örök béke honol,

és ahol a fény kapuja előttünk kitárva.

Ott együtt létezünk majd az idő végtelenjével,

s minden tettünk visszhangzik a galaxisban,

a lehetséges legapróbb részletességgel.

Miután meghalunk, a lelkünk önmagára talál,

és eggyé válik azzal a felfoghatatlan erővel,

amelyet nem riaszt soha többé a halál.

Nehéz beletörődni

Nehéz beletörődni, hogy gyorsan telnek az évek,

és elhasználódik a test, megkopik az elme,

s mind elébe nézünk a sötét végnek.

A lélek, mi mindenki sajátja és egykor ragyogott,

fokozatosan megtörik a súlyos terhek alatt,

s elhagyja az utat, min eddig taposott.

Nehéz beletörődni, hogy így köszön el az ember,

néhai kinézete megváltozik, szinte eltorzul,

és kiutat eme helyzetből biza nem lel.

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30