idő Archívum - 27 / 27 oldal

Háborgó idő

Az időben vihar támadt,

kavarogva, fájón kering,

a sok rosszba belefáradt,

bedühödve harcol megint.

Agymosottak róják az utat,

balgán, s bégetve haladnak,

nem találnak ebből kiutat,

saját vesztükbe szaladnak.

Kialudt az értelem lángja,

néhány szikra még maradt,

végzetüket senki se szánja,

lelkük darabokra szakadt.

Míg hibáikból nem okulnak,

kapják a csapásokat rendre,

a szakadék szélére szorulnak,

s hiába is vágynak a csendre.

Az idő nem bocsát meg soha,

nem feledheti a sötét múltat,

emlékei nem illannak el tova,

a józan észen igen sok múlhat.

A jelen és a jövő is háborog,

beleborzong-e csodás világ,

a szenny gyakorta rácsorog,

mégis nyílni fog a sok virág.

Idő

Másodpercek, percek, órák,

mind a végtelen útját róják.

Sebesen szállnak a széllel,

küzdenek a nyárral, s téllel.

Útjukat nem állhatja semmi,

mindig előre fognak menni.

Adnak örömöt, meg bánatot,

ismerik a galaktikus járatot.

A múlt emléke fennen lebeg,

a jelen szemeink előtt pereg.

A jövő sok kérdőjel, s talány,

az ember ehhez képest parány.

Idő. Sokszor kevés jut belőle,

bárki bármit gondoljon felőle.

Drágább az aranynál, pénznél,

gyorsabb az elménél, fénynél.

Gazdálkodni igen nehéz vele,

a zseb hiába van pénzzel tele.

Mégis elvesztegetik oly sokan,

holott a pillanat nem vár, rohan.

Érzéseket repít szárnyain tova,

ha hibázol sem állhat meg soha.

Érdemtelenekre pazarolni hiba,

efelől nem lehet kétség, sem vita.

Mindig minden állandóan változik,
ahogy a jövő fodra követi a múltat,
az idő kegyetlenül erős sodrásában,
s a történések véges folyamatában,
a fontos döntések sora legtöbbször,
csupán egy szemvillanáson múlhat.

Gyakorta van, hogy ráébredünk erre,
mégis mélázunk, miközben hibázunk.
Legbelül tudjuk, hogy bizony így van,
mégis értelmetlenül tovább vitázunk.

Vágyak, s álmok nőnek a lelkünkben,
ahogyan az új friss fű sarjad a mezőn,
olyan sokszor megbántanak minket,
olyankor csak nézünk üresen, merőn.

Fájdalmunkban úgy érezzük magunkat,
akár egy ártatlan, kicsi, megtiport virág,
nem látunk szorult helyzetünkből kiutat,
hiszen ellenünk van biz az egész világ.

Idővel megnyugszunk, mint a pihenőre
készülő Nap a vöröses árnyalatú éjben,
rá is szolgált, hiszen egész nap kitartóan
rótta szokásos útját, a csillagközi térben.

Tisztul a kép, belátjuk semmi sem örök,
majd a fájdalom, a bánat is elszáll tova,
tudatában vagyunk, ez egy változó világ,
bizakodunk, a rossz nem tér vissza soha.

Hív a végtelen

Kopik az egészség,

s lemerül az elme,

szétfoszlik az élet,

mint a szép kelme.

Változnak az idők,

elszállnak az évek,

voltak igen nehezek,

néha akadtak szépek.

Emlékek maradnak,

megőrzi őket a szív,

a percek elillannak,

a végtelen már hív.

Karját nyújtja felénk,

majd magához ölel,

oly békésen simogat,

mindig itt volt, közel.

Haza

Szülőföld, ismerős vidék, s táj,

melynek elvesztése nagyon fáj.

Hon, otthon, hol élhet az ember,

melynél szebbet sehol nem lel.

Haza, melyet őseink úgy védtek,

melyért ha kellett meg is égtek.

Sokan ontották harcban vérüket,

a történelemből kivéve részüket.

A földünket tatár és török is dúlta,

a Habsburg még őket is felülmúlta.

Elnyomás, szabadságharcok sora,

emlékük nem felejtődhet el soha.

Az idő sodrában folyik tovább a harc,

ma sincs nyugalom, viszont van sarc.

Milyen nép az, mely nem védi magát?

Mely küzdelem nélkül adja át a hazát?

Halálos kór

Végtelen űr, a nagy üres tér,

a semmi élettelen halmaza,

s egyszer az anyag életre kél,

növekszik a molekulák garmada.

Szétrobbanva tágulnak tovább,

gyorsulva száll a létrejött idő,

mind messzebbre halad odább,

mint az élet sokféleségét hirdető.

Évmilliók pora lepi be az utat,

melyet maga mögött hagyott,

mindenfelé csak keres és kutat,

majd alkotott egy igen nagyot.

Egy csodásat, egy élettel telit,

dúsat, termőt, egy bőséges teret,

hol az élőlények örömüket lelik,

s ennél szebb talán nem is lehet.

Kialakult azonban a halálos kór,

gyorsan fejlődő,gyilkos daganat,

amerre nő, csak mérgeket szór,

pusztítva a körülötte lévő falakat.

Semmit nem kímélve növekszik,

nyomában nincs más csak halál,

a sötétség hatalomra törekszik,

az élet kiutat ebből nem igen talál.

Ketyeg az óra

Senki nem hinné mi történhet vele,

míg fiatal, s a szíve álmokkal tele.

Azonban az idő kegyetlenül halad,

ugyanaz soha semmi nem marad.

Fájdalmak jönnek, mik nem voltak,

erről a régi öregek regéi is szóltak.

Kopik az elme, elszállnak a vágyak,

nem üzemel az, hogy élj a mának.

Minden pillanat megterhelővé válik,

a sors az emberrel gonoszul elbánik.

Mi egykor szép volt a távolba vész,

sokszor tétovázik és megáll az ész.

Ketyeg az óra, a mutatók nem várnak,

a végtelen illúziójának az útjába állnak.

A sötét valóságról lehullik majd a lepel,

végül nincs menekvés, bármit is teszel.

Visszacsinálni

Az idő sejtelmesen suhan,

a feledés homálya terjeng,

sok pillanat sötétbe zuhan,

a szív és az elme verseng.

Az emlékezés tüze ragyog,

szárnyra kél a vágy sóhaja,

lehet hideg, netán fagyok,

átforrósodik milliók óhaja.

Újraélni a fontos perceket,

tisztábban látni az elmúltat,

felidézni a komoly terveket,

ez biz mindent felülmúlhat.

Érzéseket ismételten átélni,

visszacsinálni a hibák sorát,

dolgokat tudni, s nem vélni,

a sors ezúttal meg is bocsát.

Szépség 2

Mi az a szépség? Mit is jelent?

Érzések nélküli világot teremt.

Csupán a külcsíni látszat számít,

hosszú éveken át mégis elámít.

Eleinte nem fontos mi van belül,

csaló érzékek írnak mindent felül.

Közben telnek a napok és az évek,

melyek nem lesznek mindig szépek.

Végéhez közeledik a ködös varázs,

mely nem volt igaz, csakis csalás.

Kopik minden, s ráncosodik az arc,

az élet sohasem volt más, csak harc.

Az út kanyargós, ámde sajna véges,

az igazság kemény, s mi több rémes.

A szépség mulandó. Emlékké válik,

A sors az emberrel kegyetlenül bánik.

A halál árnyéka

Megszületik, s felsír a gyermek,

e pillanatban újjáéled a remény,

a család tagjai egymásra lelnek,

a pici élete talán nem lesz kemény.

Etetik, gondozzák, törődnek vele,

minden óhaját, rezdülését lesik,

a szívük boldogsággal van telve,

s mindezt nagy szeretettel teszik.

Szállnak a napok, telnek az évek,

az iskolák után jön a kemény való,

a boldog napok lassan véget érnek,

a sors korántsem az a kegyes csaló.

A lehetőségek gyakran csekélyek,

a szülők teherbírása erősen apad,

korlátozottakká válnak az esélyek,

az idő megállíthatatlanul halad.

Felnőttként már minden nehezebb,

jön a gondok, bajok, problémák sora,

a felelősség nem lesz soha kevesebb,

a kedélyes időszak végleg elillan tova.

Elgyötrődik a test, fárad az elme,

megszokás és rutin üti fel a fejét,

mintha a pillanat másképpen telne,

az ember gyakran dörzsöli a kezét.

Betegségek gyötrik, fogynak az álmai,

szíve gyengül, lelke közönyösen rideg,

homályba vesznek egykor vonzó vágyai,

érzi nem jön újabb tavasz, marad a hideg.

Megborzong. Árnyék suhan a szobában,

hűvös lehelete végig simogatja az arcát,

szülei és testvére „eltávoztak” korábban,

egyedül Ő vívja még reménytelen harcát.

Könnycsepp csillan szomorú szemében,

az árnyék beburkolja, s kiutat nem talál,

látja egykori önmagát szerettei körében,

mosolyog, mikor magához öleli a Halál.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31

Címke: idő