Saját alkotásaim
Ami a szívnek fáj, az a lelket is meggyötri,
kínozza, bántja és szomorúságba zárja,
s nem engedi a szorításából elszökni.
Ez a fájdalom nem egykönnyen száll tova,
s ha az ember csak tétlenül várakozik,
akkor nem is szabadulhat tőle soha.
A számára mindig sötét, felhős lesz az ég,
keserűek lesznek a napjai, s a percei,
és úgy érzi, gyorsan közeleg a vég.
Ami a szívnek fáj, annak nyoma is marad,
ám eljön az idő, mikor újra kisüt a Nap,
és a fénye által egy új remény fakad.
Mindenki lelkét gyötörte már gyász és bánat,
nincs senki, aki ezt az érzést nem élte át,
s mindig van, amit az ember bánhat.
Bánhatja, hogy nem elég kedves és figyelmes,
nem volt elég segítőkész, sem támogató,
s a lelke pont emiatt olyan viseltes.
Bánhatja, hogy nem volt eléggé szeretetteljes,
és nem tudta kimutatni az igazi érzéseit,
most, hogy késő, hiába kegyeletteljes.
Bánhatja, hogy nem volt ott a szükség idején,
és nem tett meg mindent, amit lehetett,
nem így elkésve, hanem a legelején.
Mindenki lelkét gyötörte már kínzó veszteség,
csalódás, keserűség, a szeretteinek hiánya,
mindezt beismerni erő, nem gyengeség.
A megemlékezés fényei felgyúlnak a napokban,
ilyenkor az emberek önmagukba néznek,
és szeretet árad kicsikben, nagyokban.
Szomorú szeretet az eltávozott szeretteik iránt,
fájó veszteségeik a sóhajok hídján kelnek át,
s a hídról mutatják nekik a helyes irányt.
Azt az irányt, mely az emlékezés földjére vezet,
oda, hol a szívük telítődik a múlt képeivel,
s ahol a lelkük az eltávozottakkal lehet.
A megemlékezés fényei táncot járnak az éjben,
a sírokon virágok, a szemekben könnyek,
s e könnyek megcsillannak a fényben.
Akinek szomorú a lelke zenéje, az maga is az,
nem értékeli és nem érzékeli a szépet,
mert amit keres, az csupán vigasz.
Ám hiába keresi, ha a szíve nyugtalan marad,
nem képes belátni a hibáit, a tévedéseit,
és mindeközben az idő előre halad.
Hiába jár a szája, ha igazi mondandója nincs,
ha csupán az üres szlogeneket hajtogatja,
és nem érti, az igazság miért nagy kincs.
Akinek szomorú a lelke zenéje, az nem mulat,
bánatosan éli meg az élete minden percét,
és nem találja meg a sötétből a kiutat.
Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,
s ha csak azután ismerik el a szépségét,
miután többé nem láthatja a világot.
Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,
ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,
s elnémították mind, az igaz szókat.
Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,
és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,
a gyász pedig fájóan reánk köszönt.
Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,
ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,
ahol soha, a csillagok között nem fél.
Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,
hazugság volt az életünk minden perce,
s mindvégig a sötétségben lapultak.
Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,
ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,
s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.
Mind kiszolgáltatottak vagyunk, amíg élünk,
amíg hordozzuk a saját terheink súlyát,
s amíg csakis rettegünk és félünk.
Amíg elhisszük, hogy nekünk más nem is jár,
és soha nem karol fel minket a remény,
addig biz az élet minden perce fáj.
Mind kiszolgáltatottak vagyunk, ha hagyjuk,
ha nem küzdünk és nem is ütünk vissza,
akkor a végzetünket meg is kapjuk.
Mindig van ok a panaszra, s lesz is míg élünk,
amíg nem az történik, amit szeretnénk,
hiába vágyunk, óhajtunk, félünk.
Hiába próbáljuk meggyőzni magunkat a jóról,
és hiába zárjuk be az elménket örökre,
ha kimaradunk mindenféle jóból.
Hiába kesergünk a sok-sok kimaradt esélyen,
és hiába hisszük, hogy mi jók vagyunk,
mind ott vagyunk, a sors kezében.
Mindig van ok a panaszra, míg csak létezünk,
és mindig is lesz, míg ember az ember,
önmagunkban jogosan kétkedünk.
Mikor búcsút kell intenünk, a lelkünk nem örül,
fáj megválni mindentől, ami a részünké vált,
és a szívünket a szomorúság veszi körül.
Fáj elköszönni a szeretteinktől és a vágyainktól,
a reményeinktől, s a megszokott dolgainktól,
megválni a sokat dédelgetett álmainktól.
Elköszönni a barátainktól, a sok jótól és széptől,
az egészségünktől, az egykori önmagunktól,
s az általunk kialakított sajátságos képtől.
Elbúcsúzni a fájdalomtól és mindenféle rossztól,
a múlttól, a jelentől, az elménk kimerülésétől,
a tisztaságtól, s a reánk lerakódott koszttól.
Mikor búcsút kell intenünk a létnek és a búnak,
minden örömünknek, s a veszteségeinknek,
a szemeink a könnyek tengerében úsznak.
Az élet nem rózsás kedvű, sokkal inkább morcos,
számtalan fájó sebe van és szenved is tőle,
már csak arra van ereje, ami fontos.
Az élet nem rózsás kedvű és nem mosolyog sokat,
ellenkezőleg, bús, szomorú, reményre váró,
lassan a megmaradására sem fogad.
Amikor a butaság virágzik, az egész világ örül,
s miközben fürdőzik a Nap éltető fényében,
a virágja szirmait a legyek veszik körül.
Amikor a butaság virágzik, boldogabb az élet,
elfelejtődik valamennyi bánat és keserűség,
amíg e virágot szagolja az összes lélek.
