bánat Archívum - 12 / 13 oldal

Oly kevés az öröm

Oly kevés az öröm e haldokló, sötét világban,

a boldogság szinte teljesen kihalóban van,

s ez meg is látszik a harcos vitákban.

Igen gyorsan nő a meg nem értés, a feszültség,

egyre gyakoribb a harag és a gyűlölet árja,

s szinte ritkaságnak számít a derültség.

Barátok, családok fordítanak egymásnak hátat,

az eddigi megszokott jólét immár csupán rab,

s kiszabadulására nagyon sokat várhat.

Olyanok történnek, melyek horrorfilmbe valók,

elborzasztják az érzékeny lelkek sokaságát,

s az egekig magasztalják a bűnös csalót.

Oly kevés az öröm és annyira sok a fájó bánat,

a szeretet, a vidámság, a puha érintések sora,

s az igaz ölelések, jobb világra várnak.

A lelkek küzdőterén

A lelkek küzdőterén olykor nagy a vihar,

s néha a megnyugvás nem tud eljönni,

csak miután az ok-okozat kihal.

A lelkek igyekeznek érzéseiket elrejteni,

sebezhetőségüket próbálják eltitkolni,

s legtöbbször nem tudnak felejteni.

Gyakorta zűrzavar és káosz marad hátra,

sok időbe kerülhet innen lábra állni,

a folyamatokat megélve, s látva.

Hihetetlen az érzékenység, s a fájdalom,

a csalódás, a meg nem értés, a bánat,

és alig létezik egy kevés szánalom.

A színtiszta öröm, a boldogság oly ritka,

hisz annak az önzetlenség, s a jóság,

meg a valódi őszinteség a titka,

A lelkek küzdőterén mindennapi a csata,

s csupán ritkán csendesedik le a vihar,

mikor megszólal a szívek szava.

A koporsó mellett állva

A koporsó mellett állva számtalan emlék kel életre,

s felidéződik rengeteg, már elfeledett történés,

aminek jelentőségét az ember nem értette.

Most azonban, amikor nincs visszaút, s nincs esély,

s nem lehet megváltoztatni a múlt eseményeit,

a fájdalom, mely marcangol, nem csekély.

Visszagondolva, s a jelentősebb pillanatokat átélve,

megrendítőleg hat mennyi rossz döntés akadt,

pedig a megoldás lehetett volna százféle.

Lehetett volna, de a félelem visszatartotta a vágyat,

s nem engedte a változtatást, a másként látást,

s bizony nem tudta elhessegetni az árnyat.

Az árnyat, mely a szívet folyvást a markában tartja,

szorongatja és rettegést kelt bárhol, bármikor,

s a hátramaradt lelkeket a bánatba hajtja.

A koporsó mellett állva, lehajtott fejek körös-körül,

könnyes szemek és sápadt, bánatos arcok sora,

s nincs olyasvalaki, ki mindennek örül.

Ellopott gyermekkor

Ellopott gyermekkor, s szomorú tekintetek,

iskola, barátok és játék nélküli napok,

nem igen vonzzák a tekintetet.

A gondtalan, felhőtlen időknek immár vége,

s nincs már önfeledt, vidám nevetés,

pedig abból nagyon sok kéne.

A rettegéstől nem fejlődik a gyermeki elme,

a félelem gátolja az egészséges létet,

s ezt tapasztalják a kicsik szerte.

A szüleik tanácstalanok, s félnek mindentől,

nem merik védelmezni a gyermekeiket,

pedig megóvhatnák őket mindettől.

Maszkba fojtják a meséket, a szép álmokat,

rémálmok jönnek helyettük és pánik,

megriasztva a fiúkat és a lányokat.

Arctalan sápadtságuk mindennapossá válik,

telik az idő, élmények sora marad el,

és mindannyiuk jobbra vágyik.

Ellopott gyermekkor, elvesztegetett percek,

mind megismételhetetlenül tovatűnnek,

senki nem lesz ismét gyermek.

Mikor szeretünk valakit

Mikor szeretünk valakit, rózsaszínben

látjuk a világot, a lába elé helyeznénk

a létező összes, gyönyörűséges virágot.

Minden percben csak reá gondolunk,

más lehetőségeket meg sem fontolunk.

Nem foglalkozunk vele, mi is vesz körül,

az ember szíve csak az imádottnak örül.

Bármit megtennénk érte, amit csak lehet,

hiszen az a legfontosabb, hogy Ő szeret.

Kábulatban élünk. A változást nem vesszük

észre, s nem is akarjuk semmiképpen látni,

holott az eszünkkel biz tudjuk, hogy vége,

lelkünk összetörték és ez nagyon tud fájni.

Csalódás lesz úrrá rajtunk, mélabúsak leszünk,

s legtöbbször meg sem gondoljuk, mit teszünk.

Fájdalmunkban gyakran bántjuk azokat, akik

jót akarnak nekünk, s kik törik magukat azért,

hogy mi végre igazából boldogabbak legyünk.

Széthullottnak, kivégzettnek érezzük magunkat,

nem sűrűn hallatjuk társaságokban a szavunkat.

Nehéz elhinni, de újból megérinthet a remény,

túléljük ezt is, legyen az élet bármily kemény.

Érző szív

Hull a hó, fájón süvít a szél,

s nagyon kemény az idei tél.

Este van és csikorog a hideg,

minden olyan nagyon rideg.

Egy férfi sétál egymagában

és búsul számtalan bajában.

Néz előre, a szemein fátyol,

lehetne ő most bizony bárhol.

Szerelme elhunyt, neki vége,

sohasem jut már el a révbe.

Összetört szívvel baktat előre,

nem érdekli ki mit gondol felőle.

Órák óta bolyong össze-vissza,

a múltat nem hozhatja már vissza.

Karácsony van, s ő üres belül,

fájdalmát semmi nem múlja felül.

Térdig jár a hideg hóban, fázik,

a kukák között valami mászik.

Mélán, s kíváncsian indul oda,

maga sem tudja pontosan hova.

Sírást hall a szemétkupacok mögül,

egy lányka néz rá a rongyai közül.

Vacog és rémült. Sovány szegény.

Látszik, elhagyta minden remény.

Ötéves lehet. Szemében fájdalom,

s a férfiban feléledt a szánalom.

Halovány, szutykos kis arca komoly,

bágyadt tekintetén semmiféle mosoly.

A férfi sérült szíve dobogni kezdett,

s érezte, hogy ez valami új kezdet.

Megfogta a rettegő kislány kezeit,

s merőn nézte a csillogó szemeit.

Óvatosan magához ölelte a kis árvát,

s megtörölte liluló, piciny kis száját.

Keserűségét félretéve indult vele haza,

hisz a kicsinek, övénél nagyobb a baja.

Hazaérve megfürdette, adott neki enni,

majd elment a számára ruhákat venni.

A Karácsony elűzte a bánatukat tova,

s többé nem hagyták el egymást soha.

Hét éve ilyenkor

Hét éve ilyenkor együtt

készültünk a nagy napra,

s azon gondolkoztunk,

hogy melyik ajándékot,

melyik szerettünk kapja.

Vásárolni mentünk ketten,

sorba vettük a boltokat,

akkor még nem sejtettem,

hogy az élet nagyon rossz

irányba viszi a sorsodat.

Ettünk, ittunk, nevettünk,

s jól éreztük magunkat,

sült húsok, hurka, kolbász,

töltött káposzta, saláták,

csak tömtük a hasunkat.

Karácsonyi fények szerte,

béke, nyugalom, szeretet,

az idei ünnep azonban más

az Öcsém nélkül, s ez ellen

sajnos semmit nem tehetek.

Leereszkedett reánk a gyász,

kínoz, s tovább nem halad,

fátyla betakarja a családot,

ez a Karácsony is szomorú,

ám emléked örökre itt marad.

Addig kell szeretni

Addig kell szeretni valakit,

amíg köztünk van, amíg él,

s amíg mindennapi harcát

vívja és sok mindentől fél.

Amíg verejtékezve harcol,

hogy jobbá tegye a sorsát,

míg átölel és cirógatva hív,

bemutatva az igazi voltát.

Amíg támogat és szeretget,

saját fájdalmát elhallgatva,

s míg igazi szeretettel segít,

bánatunkat meghallgatva.

Gondok nyomják a vállát,

mégis reményt ad nekünk,

kitartásra és jóra ösztönöz,

s mindvégig itt lesz velünk.

Ám egyszer lepereg az idő,

elviszi magával a végtelen,

hiánya mérhetetlenül fájó,

a szív felfogni ezt képtelen.

Napfény csillan a lombokon

Napfény csillan a lombokon,

madarak dalolnak a bokrokon.

A daluk szomorú, s búval teli,

a gyász a hangjukat is átöleli.

Színes falevelek a temetőben,

fájdalmas sóhajok a levegőben.

Virágok százszámra a sírokon,

nem segíthet ez sem a kínokon.

Fájó emlékek, maradandó sebek,

soha be nem gyógyuló égő hegek.

Szívszorító érzések, elmúlt percek,

magunkban hordozott lelki terhek.

Lepihent a Nap, az idő megállt,

s az örök emlékek fátyla leszállt.

Gyertyafények gyúlnak az éjben,

hajlongva lobognak a szélben.

Fejüket lehajtva gyászolók állnak,

talán mind megbocsátásra várnak.

Nem mondták ki mit kellett volna,

mielőtt a pillanat a gyászról szólna.

A szívekből most a szeretet árad,

sokaknak a szeme könnybe lábad.

Egymást átölelve ígéretet tesznek,

eztán igazán jobb emberek lesznek.

A kisfiú még csak három éves,
ám sajnos máris nagyon beteg.
A kórházi ágyán fekve kérdezi,
hogy haza vajon mikor mehet?
Nemsokára. Válaszol az anyja.
Arcán halvány, bágyadt mosoly,
elfordul könnyekkel szemében,
s nézése biz szomorúan komoly.

Tudja, gyermeke menthetetlen,
az eddig kapott leletek szerint,
az orvosok tévedtek máskor is,
előfordulhat ez ismét, s megint.
Fájdalmasan mondja a kicsinek,
ne izgulj fiam, jön mindjárt apa,
elsietett a kedvenc játékaidért,
és újabb ruhákért, csokiért haza.

A kicsi mosolyog, holott régóta
nagyon-nagyon fáj minden tagja,
hozzászokott, hogy napi infúzió
adagjait ebben az órában kapja.
Most el kell mennem, de apával
együtt jövünk ide hozzád vissza.
Mire visszatértek az ágy üres volt,
a lepedő pedig vadonatúj, s tiszta.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31