Saját alkotásaim
Igába hajtva nehéz megélni a mindennapokat,
nehéz kiteljesedni és szabad lényként élni,
s mindez megviseli a kicsiket, nagyokat.
Nehéz örülni, ha a Nap is a felhők mögé vonul,
ha a gondolkodás a butaság mélyére szorul,
s a hanyatló értelem semmiből nem okul.
Igába hajtva nehéz megérteni a lélek dallamát,
a szív dobbanását, a vágyat egy jobb világra,
és megélni az igazság tündöklő hajnalát.
Túl rövid az élet, eme tengernyi rosszhoz,
eme rengeteg gondhoz, fájdalomhoz,
és eme bizonytalan élethosszhoz.
Túl rövid az élet, megismerni a valóságot,
rájönni arra, hogy mi az, ami számít,
és kifizetni a tengernyi adósságot.
Ami a szívnek fáj, az a lelket is meggyötri,
kínozza, bántja és szomorúságba zárja,
s nem engedi a szorításából elszökni.
Ez a fájdalom nem egykönnyen száll tova,
s ha az ember csak tétlenül várakozik,
akkor nem is szabadulhat tőle soha.
A számára mindig sötét, felhős lesz az ég,
keserűek lesznek a napjai, s a percei,
és úgy érzi, gyorsan közeleg a vég.
Ami a szívnek fáj, annak nyoma is marad,
ám eljön az idő, mikor újra kisüt a Nap,
és a fénye által egy új remény fakad.
Senki nem marad olyan, mint volt egykor rég,
nem marad fiatal, fürge, sem pedig erős,
és egyre jobban érzi, közeleg a vég.
Az egykori fénye megkopik, az elméje is fárad,
a megbecsülése kérdésessé válik sokszor,
s mielőtt megszólal, nyel egy párat.
Ha elmegy bulizni, napokig nem lesz önmaga,
a munkahelyen félig alszik, megroggyant,
és ezen már nem segíthet a földanya.
Fáj mindene, sokszor mozdulni sem igen tud,
egyre többször emlékezik vissza a múltra,
és rájön, neki már egyre kevesebb jut.
Kevesebb mindenből, mindenből, ami fontos,
kevesebb a figyelemből és a szeretetből,
eddig hiába is volt szorgos, gondos.
Senki nem marad olyan, mint remélte valaha,
a dédelgetett álmai és a vágyai elhagyják,
s egyre többször kerülgeti a nyavalya.
Megbántani valakit könnyű, jót tenni nem az,
és lehet szánni-bánni a vétkeket, a rosszat,
az egy megbántottnak soha nem vigasz.
Hazudozni gyerekjáték, ahhoz nem is kell ész,
csupán jellemtelenség, meg gerinctelenség,
röhögve tagadni kell az igazat és kész.
Mindenre születni kell, még a hitványságra is,
no meg az alakoskodásra, bűbájoskodásra,
a senkiháziak szentül hiszik, az előre visz.
Megbántani valakit könnyű, beismerni nehéz,
beismerni a valóságot igaz embert igényel,
ám az ilyeneket egy semmirevaló lenéz.
Mindenki lelkét gyötörte már gyász és bánat,
nincs senki, aki ezt az érzést nem élte át,
s mindig van, amit az ember bánhat.
Bánhatja, hogy nem elég kedves és figyelmes,
nem volt elég segítőkész, sem támogató,
s a lelke pont emiatt olyan viseltes.
Bánhatja, hogy nem volt eléggé szeretetteljes,
és nem tudta kimutatni az igazi érzéseit,
most, hogy késő, hiába kegyeletteljes.
Bánhatja, hogy nem volt ott a szükség idején,
és nem tett meg mindent, amit lehetett,
nem így elkésve, hanem a legelején.
Mindenki lelkét gyötörte már kínzó veszteség,
csalódás, keserűség, a szeretteinek hiánya,
mindezt beismerni erő, nem gyengeség.
Az ember ifjúkorában túl könnyelmű és léha,
félvállról vesz mindent, főleg a valóságot,
ha e kedve olyan, gondolkozik is néha.
Lekezeli az idősebbeket és nem is hisz nekik,
sőt, flegmán visszamosolyog az intő szóra,
pedig ők minden szavát áhítattal lesik.
Nem érdekli az igazság, az a számára smafu,
ahogyan az sem számít, ki, miről is beszél,
hiszi, amit hall, az mind csakis kamu.
Sajna telik fölötte az idő, és benő a feje lágya,
immár nem a buli, nem a tobzódás élteti,
s nem csupán a szex a leghőbb vágya.
Másként szemlél mindent, s másként gondol,
másként reagálja le az élete összes percét,
ha pedig veszít, csakis némán tombol.
Az élete vége felé visszatekint, milyen ember,
érdemes-e a tiszteletre, a megbecsülésre,
vagy egy nulla, aki senkinek nem kell.
Az ember ifjúkorában sorra vívja a harcokat,
illúziókat kerget és nem tud lenyugodni,
amíg el nem jön érte is az alkonyat.
Sokan harc nélkül adják fel az igazukat,
lehajtott fejjel bólogatnak mindenre,
és keserűen keresik a vigaszukat.
Belül ugyan érzik, hogy sokat hibáznak,
s tudják, mennyire gyengék, tétlenek,
az igaztalannal soha nem vitáznak.
Tudják, tehetnének ez ellen, ám félnek,
egyszerűbb megalkudni és engedni,
s inkább örök rettegésben élnek.
Sokan harc nélkül adják fel az életüket,
és lemondanak minden reményről,
így elősegítve a sötét végzetüket.
Mindenki ragyogása meg fog szűnni egyszer,
ez történhet éjszaka, vagy történhet reggel,
ám mindenképp megcsörren a vekker.
A vekker, amely jelzi, hogy itt van az út vége,
már nem kell tovább szenvedni, küzdeni,
és megpihenhet a fáradt lélek végre.
Megpihenhet és az örökkévaló útjára léphet,
az útra, amely végig követi az élet folyóját,
oda, hol a szívekben majd örökké élhet.
Mindenki ragyogása végül egyesül a fénnyel,
és együtt járják a táncot a csillagok között,
megbékélve az összes emberi lénnyel.
A megemlékezés fényei felgyúlnak a napokban,
ilyenkor az emberek önmagukba néznek,
és szeretet árad kicsikben, nagyokban.
Szomorú szeretet az eltávozott szeretteik iránt,
fájó veszteségeik a sóhajok hídján kelnek át,
s a hídról mutatják nekik a helyes irányt.
Azt az irányt, mely az emlékezés földjére vezet,
oda, hol a szívük telítődik a múlt képeivel,
s ahol a lelkük az eltávozottakkal lehet.
A megemlékezés fényei táncot járnak az éjben,
a sírokon virágok, a szemekben könnyek,
s e könnyek megcsillannak a fényben.
