Saját alkotásaim
Egy jó alvás igazi gyógyír lehet mindenre,
ellazíthat, a szervezet védővonala harcol,
s az álmok világa belelát mindenbe.
Azt is látja, ami meg sem történt sohasem,
és a fantáziák varázslatos helyeire repít,
hőssé tehet a magasban, s odalent.
Izgalmas kalandokra csábít el minden este,
s mint malacok a szalmában, úgy alva,
jól pihenhet az ember fáradt teste.
Egy jó alvás száz ébrenléttel is simán felér,
meseszép vidékeken szárnyalhat a lélek,
s éjjelente újabb történeteket mesél.
A Remény harca mindig is az embereket szolgálta,
az idők elejétől őket lelkesítette és bátorította,
s nem hagyott senkit egyedül a sorsára.
Küzdött az életükért, a családjukért, sokat segített,
a gondokból, a nehézségekből, a fájdalomból,
és a kudarcból is igen sok erőt merített.
Vitézül csatázott minden korban és minden időben,
s nem adta még meg magát soha, semmikor,
s nem is szándékozik a közelgő jövőben.
Most azonban elképzelhetetlen gonosszal csatázik,
aki valamennyi emberi lélekre halált akar hozni,
s a pici babákra is kíméletlenül vadászik.
A Remény harca nem volt még ennyire kegyetlen,
ám felöltötte a páncélját és felcsatolta a kardját,
s érzi, hogy igenis győzhet most, a jelenben.
A csillagok között végtelen a tér és az idő,
az űr varázslatos pompája lenyűgöző,
s ott soha nem reménytelen a jövő.
Csillagködök, szupernóvák, fekete lyukak,
kvazárok, meteorok, hatalmas Napok,
s fényes üstökösök mutatják az utat.
A csillagok között, a galaxisok rejtekében,
folyamatos a születés, akár az elmúlás,
s zajlik az élet a távoli messzeségben.
Elképzelhetetlen, hogy ekkora gonosz létezhet,
és felfoghatatlan az egyszerű elméknek ez,
azoknak, akik önmaguk ellen vétkeznek.
Mindazok, kik szentül hiszik, a méreg segíthet,
s tátott szájjal várják a megmentő csodákat,
és bíznak benne, egyikük sem veszíthet.
Elhiszik az erőszakos propagandát, az ámítást,
és a mindennap változó hazugság folyamot,
s az öngyilkosságba hajszoló csábítást.
Elfogadják, hogy a szervezetük gyenge, silány,
és nem tud megbirkózni semmiféle kórral,
s csakis az öngyilkosság a helyes irány.
Elképzelhetetlen számukra az erő, a győzelem,
pedig amennyiben összeszednék magukat,
könnyen túljutnának ezen, győztesen.
Meseországban mindennaposak a hazugságok,
biz mellékes az, hogy ki, miről is álmodik,
és nem készülnek erről tanulmányok.
Marionett figurák tartják kábulatban a népeket,
minden szépet ígérgetnek és biztonságot,
s olyat, mit fel nem foghat a képzelet.
Biza eme bábok mozgatói kegyetlen szörnyek,
kikben nem él jóság, gonoszak, szívtelenek,
s kik szenvtelen arccal gyilkolnak, ölnek.
Az ország lakóit megtéveszti a rengeteg mese,
lassan azt sem tudják, hogy mi lehet az igaz,
s emiatt a legtöbbjüknek fáj már a feje.
Piroskát ette meg a farkas, vagy nem ez történt,
netán Hófehérke szétverte a törpék csapatát,
s emiatt a herceg megszegte a törvényt?
Csipkerózsika ujját nem is szúrta meg a rokka,
egy csók sem ébreszthette, mert nem aludt,
s a sárkány igazából a hercegnő fogja?
Összezavarva, megosztva nem működik semmi,
a félelem, s a bizonytalanság rossz tanácsadó,
ezeken felül kell emelkedni és ennyi.
Meseországban ébrednek a lakosok, épp ideje,
és amikor a látásuk végleg ki fog tisztulni,
megszűnik a bábmesterek hamis deleje.
Lehajtott fejjel, mélabúsan menetelnek az úton,
az emberek meg sem mernek már szólalni,
s csak magukban merengenek a múlton.
A múlton, amikor még jó és szép volt az életük,
mikor szeretett járta át az órákat, a perceket,
s nyugodtan telt a nappaluk, az éjjelük.
Most pedig rémálomban élnek, rettegve félnek,
a hazugságok nagyon átmosták az agyukat,
s ilyetén búcsút mondhatnak a létnek.
Mérgekkel telenyomva baktatnak a halál útján,
hol mindenfelé csontok hevernek szanaszét,
az utolsó porcig teljesen szétzúzván.
Tudják, s érzik, hogy rájuk is ez vár hamarosan,
szeretnének megmenekülni a végzetük elől,
és letérni a sötétség útjáról valahogyan.
Ahhoz azonban fel kellene ébredni, de gyorsan,
különben nem lesz innen visszaút sohasem,
és elvesznek mind, gyerekestől, sorban.
Lehajtott fejjel nem, csak szívvel lehet küzdeni,
és egymással szorosan karöltve, összefogva,
eme gyilkos bűnbandát a pokolra küldeni.
A sötétség patkányai évszázadok óta rejtőzködve éltek,
a városok alatt, a falvak házai között, a magtárakban,
s mivel nem mutatkoztak, semmitől nem féltek.
Láthatatlanul teltek a napjaik, s a homály fedezte őket,
megették a lakosok táplálékait a kamrákból, spájzból,
és a rengeteg evés után igen hatalmasra nőttek.
Idővel a járataik behálózták majdnem az egész világot,
útjaiknak csupán az óceán szabhatott kis időre határt,
ám eme túl nagyra nőtt fajta az alatt is átrágott.
Bekebeleztek minden ehetőt, amit csak el tudtak lopni,
és gondoskodtak az utánpótlásról is, a kölykeikről,
biztosították, hogy soha el nem fognak fogyni.
Újabban annyira felbátorodtak, mint még azelőtt soha,
és előbújtak immáron fényes nappal is a felszínre,
hiszen egy patkánynak mindenhez van joga.
A sötétség patkányai igyekeznek felemészteni a Földet,
s amennyiben nem sikerül megállítani e rágcsálókat,
igen hamar az egész élővilág életére törnek.
Az értelem tava egy letűnt kor maradványa,
egykor csodás napokat látott maga körül,
ám mára beindult a végső hanyatlása.
Egy mély völgyben található az ősidők óta,
sűrű erdővel borított hegyek néznek le rá,
és annak idején sok állat hallott róla.
Lejártak a partjára magukba szívni a tudást,
s naponta itták a kristálytiszta, dús vizét,
majd gyakorolták a menekülést, futást.
A tó fénykorában az egész helyet betöltötte,
s néha már olyannyira megtelt életerővel,
hogy a szárazabb helyeket is elöntötte.
Áldásos hatása érvényesült fűben és fában,
miatta borultak virágba a közeli mezők,
s vize éltette őket télben és nyárban.
Egy idő után zavaros víz csörgedezett belé,
teli vegyi méreggel, trágyával, kosszal,
és a szenny tömegével indult felé.
Mikor elérte, sűrű és sötét mocsok lepte el,
bűzös lett, az állatok ivás után meghaltak,
s a természet érezte, ez gonosz jel.
Az értelem tava a kiszáradás szélére került,
sekély lett, ám elérte egy friss vizű patak,
s a tó a végzet elől a reménybe merült.
A csökönyös alma még az ágon függ mindig,
s nem akarja azt elengedni sehogyan sem,
körötte az elpusztított fák tömege izzik.
Szanaszét heverve a fája rokonai, a testvérei,
mindet kiirtották a kert gonosz birtokosai,
és semmi nem tudta őket megvédeni.
Egész évben szórták rájuk a gyilkos permetet,
azzal az ürüggyel, hogy megvédik a fákat,
s azok nem mérték fel jól a helyzetet.
Túl gyorsan nőttek, s terebélyesedtek nagyon,
a föld urainak már elege lett a termésből,
nem kell ennyi, döntöttek egy napon.
Ideje leszedni mit lehet, hisz az övék az mind,
más élőlény ne reméljen részesedést belőle,
és a fák pedig hadd égjenek ott, kint.
A csökönyös alma nem esett le, s mosolygott,
nem vette észre, hogy az éltető fája kidőlt,
holott akkor már rá is füst gomolygott.
Pihentető nyugalom, ami igen ritka, oly kevés,
s annyira nehéz rátalálni a rohanó világban,
pedig a hatása az életre igencsak mesés.
Az elme rendkívül túlterhelt, s szinte fuldoklik,
elszívja az energiáját a folyamatos félelem,
s ettől a reménybe vetett hite is haldoklik.
Az értelem, amely egykor magas szinten állott,
igen nagy mértékben lesüllyedt a tudatlanba,
ahol szinte nullává és semmivé mállott.
Az ész már láthatatlan a végzet sötét viharában,
egyre kevesebbszer tűnik fel a homályból,
s nagyon szenved az elárvult igazában.
Pihentető nyugalom, a fáradt lélek áhított álma,
és sok alvás, ahol az álmok birodalmában,
kis időre teljesülhet a szívnek a vágya.
