Saját alkotásaim
Gonosz idők szele fúj, amely túlontúl hideg,
s igen viharossá vált az utóbbi időkben,
az ereje nyomán befagytak a vizek.
Lerombolja a megszokott életet, s a vidéket,
szertefújja a nagyobb városok szemetét,
és feléleszti a mélyben alvó lidércet.
Elfújja a dédelgetett álmokat és a vágyakat,
s helyettük mocskot, halál bűzét árassza,
rettegésből, félelemből épít várakat.
Gonosz idők szele fúj, kegyelmet nem ismer,
és elpusztítja az élővilág apraját, nagyját,
ebben a világban valami nem stimmel.
Olyan nehéz reményt adni, egy reménytelen időben,
mikor hatalmas a zsarnokság, s uszít a hazugság,
és rengeteg ember jár ugyanabban a cipőben.
Sajnos hihetetlen a megosztottság okozta széthúzás,
az egymás elleni intrikák, a bérencek sunyisága,
és mindezek miatt egyre közelebbi az elmúlás.
Fel nem fogható, hogy az értelem ennyire elfogyott,
s vannak emberek, kiknek nem fontos a családjuk,
és nem jönnek rá, ez az egész világ elnyomott.
Az egykori szikra már nem élteti a lelkeket, a népet,
évtizedek alatt a sötétség erői kidolgozták a tervet,
és kialakítottak egy teljesen hamis, hazug képet.
Olyan nehéz reményt adni, mikor a gonoszság az úr,
és ezen rendkívül nehéz lesz valaha is változtatni,
amíg el nem pattan majd, az a bizonyos húr.
Üvegcsébe zárt halál, s benne gyilkos adalék,
biz lassan megszűnik majd az összes haladék.
Senki nem fog menekülni a pusztulás árjában,
utolérheti a végzet, akár ébren, vagy álmában.
Nem kegyelmeznek a gonosz, s ördögi körök,
a hazug médiákból a mocsok áradata fröcsög.
Vizenyősre mosott agyak, s bamba tekintetek,
melyek a hatalomra megváltóként tekintenek.
Maszkban fuldokló rettegők és hamis szavak,
és a hamarosan véglegesen elkobzandó javak.
Aljas tervek, melyek a gyermekeket kínozzák,
s amelyek eme iszonyú borzalmakat szították.
Tönkretett világ, nagyon megritkult családok,
a homályzónában erősen elmosódott határok.
Mindezen iszonyatoknak nem lesz soha vége,
ha az emberiség nem használja az eszét végre.
Üvegcsébe zárt halál, s irányítható viselkedés,
és mindvégig folyik a csapból is az ijesztgetés.
Azonban, ha az értelem összeszedi újra magát,
áttörheti a sérthetetlennek tűnők védelmi falát.
A szemeknek nyílnia kellene, mielőtt végleg késő,
és biza ideje lenne látni is, s nem csupán nézni,
különben eljön az elmúlás pillanata, a végső.
Meg kellene látni végre mindazt, mi most történik,
a valóságot, amit a homály oly ügyesen elleplez,
és ami mögött a gyilkos végzet örvénylik.
Ideje lenne észre térni és hallgatni a józan tudatra,
elfogadni, hogy összefogás nélkül nincs remény,
a szeretet vezethet el a békés, győztes utakra.
A szemeknek nyílnia kellene, vagy így maradnak,
és már nem is lesz esélyük, bármit is meglátni,
mivel a dolgok igen rossz irányba haladnak.
Milyen világban élnénk szívesen, örömmel, igazán,
egy irtózatos rémálomban, amely majd elpusztít,
s mely nem egyedüli a zsarnokság piacán?
Egy olyan borzalomban, ami most a létet fenyegeti,
és amely megöli mindazokat, akik élni akarnak,
s melyben erősen támadnak a gonosz seregei?
Milyen világban élnénk tovább a szokásos életünk,
olyanban, amiben béke, boldogság, egészség vár,
vagy amiben örök rabszolgaságban élhetünk?
Melyiket választanánk, az elnyomás tömény hadát,
vagy a szeretetet, a családot, a valódi igazságot,
és amelyben mindenki hallathatja a szavát?
Örök éj fenyeget, ha végleg leszáll a sötét,
s az értelem nem érti meg a bölcsek kövét.
Mikorra a fény ereje túlontúl meggyengül,
eme világ biztonsága halálosan megrendül.
Örök éj pusztítja el a létet, s annak nyomát,
hihetetlen erővel törli el az emberek korát.
Ellene csak a fény erejének táplálása segít,
ami erőt a tiszta, igaz lelkek erejéből merít.
Ahol a sötétség uralkodik, ott a fény csak rab,
csupán elnyomott, eltiport, s megalázott,
és soha igazi szabadságot nem kap.
A börtönében nagyon szenved, nőnek a kínjai,
a fájdalom izzóan égeti és elsorvasztja,
s körötte a rendes emberek sírjai.
Ahol a sötétség uralkodik, az igazság elbukott,
s a reménynek a legapróbb esélye sincs,
az élet, mint olyan, végleg megbukott.
Élet, vagy halál, megmaradás, vagy a végzet,
ezeket a kérdéseket folyvást éli meg a képzet.
Szenvedés, netán öröm, sírás, esetleg nevetés,
szép idők, sanyarú sorsok és azután a temetés.
Állandóan vívódó lelkek és kavargó érzelmek,
biztos tudás, elszánt akarat, s tétova vélelmek.
Őszinte szeretet, s igaz ölelés, érdekek nélkül,
mindezektől az emberek élete biza megszépül.
Élet, vagy halál, tudás, netán hipnotikus álom,
a tiszta igazság, vagy a rabigában tartó járom.
Az örök sötétség, avagy az életet jelentő fény,
ezen a világon sok a kérdés és ez bizony tény.
Tavasznak szellője fújdogál, éledezik a remény,
a szürke, s hideg napok lassan eltávoznak,
repedések láthatóak a tónak a jegén.
Egyre élénkebb az állatok eddig várakozó hada,
elkezdődik a fészek építés és az udvarlások,
s igen messze hallik a madarak dala.
A varjak serege még a városban legel egy ideig,
naponta károgással jelzik az idő változását,
s az őrszemeik a veszélyeket figyelik.
Tavasznak szellője fújdogál, megélénkül az élet,
különleges táncot lejtenek a párzásra várók,
s vidámsággal telik meg minden lélek.
A szabadság kapujában várakoznak a rabok,
vannak közöttük aprók, kicsinyek, s nagyok.
Hevesen dobog a szívük, fűti őket a remény,
és feltűnik a hajnalcsillag a magyarok egén.
A szabadság kapujában várakozik a nép java,
hiszen mindegyiküknek ugyanaz most a baja.
A bátorságukat összeszedve tartják a zászlót,
s együtt kivívják a szabadságot, a nekik járót.
